Bírom a csajokat, tényleg. Jól esik, hogy mellettem állnak. Hívnak telefonon, visznek kimozdulni…

Vagyis vinnének – mert többnyire hárítok. Nem vágyom emberek közé.

Egyedül akarok lenni, nézni ki a fejemből.

Légüres térben szeretnék leledzeni, ott kibekkelni, amíg eltelik az a bizonyos idő, ami minden sebet begyógyít…

De nem tehetem meg, annyira nem vagyok szétcsúszva, hogy ne álljak szóba a józan eszemmel, ami – bár igyekeztem mellőzni – türelmesen, ám határozottan ott kopogtatott, figyelmeztetve arra, hogy bármennyire is magam alatt vagyok, a mélypont csak ideig-óráig elfogadható kifogás és én már erősen feszegetem vele a határokat, ami a barátaim irányomba mutatott megértését és türelmét illeti…

Ezért igent mondok Csilla barátnőm meghívására – amit később több ponton megbánok. Aztán mégse.

Rohadtul nincs kedvem a házibulihoz, ezért a megfutamodást elkerülendő, olyan megerősítő gondolatokkal trenírozom magam, m.h. “végül is nem sokban különbözik attól, mintha csak átugranék” (de), vagy hogy legalább jóóóól alkoholba fojtom bánatom, amit eddig ki tudja miért, elmulasztottam….

Nem kerítek nagy feneket a megjelenésemnek (ezt később szintén megbánom).

A fenékről jut eszembe: talán az egyetlen pozitív hozadéka a történteknek, hogy kisebb lett. Mint az enyém.

Full egyszerű egyberuhát veszek fel: semmi tapadós cucc, rafinéria vagy szexisnek vélt összeállítás – a sors fintora, ugyanis most gond nélkül megtehetném, annyit fogytam. De nincs hozzá hangulatom. Viszont szánakozó pillantásokat se szeretnék magamon érezni, ezért ellenállok a kísértésnek, hogy egy szimpla farmer-póló kombóba bújjak. Kis csillogó fülbevaló, karkötő, szolid smink – ezek rutinból mennek; a hajamhoz nincs türelmem: megmosom, kifésülöm, jóvanazúgy.

Korán érkezem, hátha segíthetek valamiben (általában igen). Azzal viszont nem kalkulálok, hogy így én leszek a téma a konyhában, míg a vendégek meg nem érkeznek. (Újabb megbánási pont.)

A barátnőim még mindig dühösek Zsoltra. Nem ezt érdemeltem.

Igazuk van. Ezzel együtt nem akarok róla rosszat mondani, sőt, mást se. Szeretném magamnak megtartani, ami volt. Szűkszavúan, diplomatikusan válaszolok. Nem értik, hogy miért védem azt a szemétládát. Nem baj. Elég, ha én tudom, hogy miért érzek mindenek ellenére hálát iránta.

Néha felbukkan egy-egy férj, sietősen távoznak konyharuhával, dugóhúzóval a kezükben.

Nekik, ha meg is van a véleményük a történtekről, amolyan férfi-módra lojálisak Zsolttal. Én ezt egy cseppet se bánom, sőt: kifejezetten hálás vagyok az ítélkezés-mentes hozzáállásukért. Tudom értékelni ezt a pasikra jellemző “távolságtartást”, ahogy nem akarják magukat mindenáron beleártani a más dolgába…

Fellélegzek, amikor befutnak az első “igazi” vendégek és lekerülök a napirendről.

Laza társaság, többnyire ismerősök: beszélgetek, elvagyok.

Próbálok súlytalan lenni. De legfőképpen nem azon kattogni…

Hogy elrontottam. Hogy türelmetlen voltam. Hogy hisztis picsa voltam. Hogy egy idióta voltam, amikor a “nem akarok játszmázni” nevében minden értelmes szabályt megszegtem. Hogy miért nem lapoztam rögtön, amikor nem vette fel, nem hívott vissza, aztán kinyomta…

Táncolok, ha már itt vagyok.

A fejemben jótanácsok, vigasztaló szavak visszhangoznak: hagyjam a picsába, ne bánkódjak, nem érdemel meg engem…

Tudom, hogy igazuk van. De attól még nekem veszteség-érzet és rohadtul fáj.

Halad az este, érik a hangulat. Csilla megérzi, hogy fejben “visszaestem” és húz magával.

Hagyd már azt az idiótát, ne foglalkozz vele! Mondom, hogy a Kornél a neked való! Gyere, ezt imádod! … és tényleg. Mármint a zenét bírom, Kornélról nem tudok nyilatkozni. Ugrálunk, nem fogjuk vissza magunkat az éneket illetően se, kiabáljuk, ahogy jól esik:

Fekszem az ágyon!

Mégis épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut eeeel

Csábít az álom!

És én eljutok minden áron ahova te nem viszeeeel….

Folyik az arcomról a víz, a verejték kikezdi a vízálló sminkemet, a szájam szélén megérzem a sós ízét… Beugrik az övé… Az ő íze, ahogy lecsókoltam a halántékáról… Bassszzus! Fejezd be!

Minden feltörő emlékre egy Martini a válaszom. Nem keverem: se Aperol, se nőcis lónyálak nem játszanak ma este. Tiszta bánat – tiszta pia. Nem túl erős, de van az a mennyiség, ami már hat…

Csilla férje, Gábor adagolja a zenét. Tudja, miket szeretünk, ennek megfelelő a hangulat…

Telik az idő és ezzel párhuzamosan a véralkohol-szint… Lassítok. Sosem iszom részegre magam és ezen ma este sem szándékozom változtatni, bármennyire is indokolt lenne… A csajok rihegve-röhögve táncolnak, már egy kis dülöngélés is befigyel… Jól esik nézni őket, de ma nem tudok igazán szívből velük tartani.

Nem akarom megvárni, amíg előkerül az első lassú szám. Jelzem Gábornak, hogy mennék, hívok egy taxit.

– Majd Attila hazavisz. Most beszéltem vele, épp hazaért, nem áll be a garázsba, elröppent – jön utánam Gábor az előtérbe, ahová félre húzódtam telefonálni, hogy halljak is valamit. Attila Gábor kollégája és barátja. Egy cégnél dolgoznak, csak más területen. Néha felbukkan náluk, zömében a kerti partikon, olyankor váltunk pár szót. Nem túl sűrűn.

Elköszönök a csajoktól. Marasztalnak, de végül kis szájhúzással megúszom a korai lelépést, hasít a buli nélkülem is. Kisétálok a ház elé, Gábor velem tart.

Megérkezik Attila, köszönünk egymásnak, a pasik lekezelnek. Kinyitja előttem az ajtót, behuppanok. Nem kell bemondanom a címet, tudja, hol lakom.

Fura ez a természetesség, ahogy jön értem és ahogy befészkelem magam az ülésre. Hisz’ nem vagyunk barátok, még csak jó ismerősök se.

Így visszagondolva az is fura, hogy bár eddig nem sokszor beszéltünk, azok mindig olyan hangulatúak voltak, mintha a fél gyerekkorunkat együtt töltöttük volna, cseresznyefán ülve, lábat lógatva vagy a vizesárokban levelibékát gyűjtve…  Sosem felszínesek, sablonosak, hanem közvetlenek és a maguk egyszerűségében mély gyökeret eresztők.

Jó kocsija van, illik hozzá. Nem kifejezetten csajozós vagy hivalkodó, de jó márka. Még érződik az új illata. Tisztaság van, a normál használatból eredő belakottsággal: tervrajzok, sisak a hátsó ülésen, töltő, zseblámpa, feltekert fényvisszaverő csík, mentes víz az ajtóban…

Zavarba jövök a felismeréstől – nem, nem az autóval, hanem a kettőnkkel kapcsolatos gondolataimtól – ezért kivételesen formális beszélgetést kezdeményezek. Olyan kérdéseket teszek fel, amelyekről azt gondolom, hogy ilyen helyzetben kellőképpen szokványosak. Érdeklődöm a munkája felől, hogy most főként merre él – persze ügyelek rá, hogy ne legyek tolakodó. Nem mintha valaha is annak ítélte volna bármelyik kérdésemet…

Kezdek összezavarodni magamtól.

A párkapcsolati részre nem térek rá, nem akarom tudni, van-e barátnője… Attila készségesen válaszolgat. Van valami megnyugtató a jelenlétében. Értelmes dolgokat mond és szeretem, ahogy fogalmaz.

Jól esik az autó hűvöse, mégis remegni kezd a lábam. Megkérdezi, állítson-e a klímán? Nem, köszi, minden OK, ez csak a kimerültség.

Látom rajta, hogy nem aggódik amiatt, hogy túl sokat ittam és nem azért vezet lassan, hogy ne hányjak be, hanem, mert így esik jól, nem siet sehová. Jól vezet, bármeddig elücsörögnék mellette…

Az ölemben lévő – szigorúan kisméretű – ridikülömért nyúlok. Ismét megállapítom magamban, hogy tökéletes vétel volt: minden tekintetben illik a szandálomhoz és ez az összhang az egyik gyengém. A másik a fehérnemű, de most nem oszt, nem szoroz, hogy milyen van rajtam… 

Előveszek egy nedves törlőkendőt, végigsimítok vele a szemem alatt. Nem hajtom le a napellenzőt a tükörért, a sminkem még a távozásom előtt rendbe tettem, amiatt nem kell aggódnom. Csak azt a néhány tolakodó könnycseppet tüntetem el.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdi Attila. Az utat nézi, épp csak egy pillantást vet rám, de a szemünk találkozik. A tekintete olyan… nem is tudom… nyugodt. Szeretetteljes.

– Köszi, de megvagyok. Kicsit megborultam… Nemrég. De már jól vagyok. Nagyjából.

– Értem. Sajnálom, ami Veled történt. Nem ezt érdemelted.

Csilla. Tutira ő számolt be neki a zsoltos kudarcomról (bár ő nyilván másképp nevezte), Gáborról nem feltételezném… Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a pasik egymás közt kerülik az ilyen témákat.

– Tudod, azt tartom a legnagyobb szemétségnek, hogy úgy tesz, mintha minden csak az én fejemben történt volna meg. “Beleéltem magam valamibe, ami nem is volt.” – osztom meg vele, amit eddig gondosan magamban tartottam. Csak úgy kijött belőlem, minden indulat nélkül, tárgyilagos megállapításként.

– Értem. Ez esetben azzal tennél magadnak szívességet, ha meghagynád neki, hogy úgy hazudjon magának, ahogy akar, magadnak pedig megengednéd, hogy úgy emlékezz rá, ahogy átélted.

Ez ül.

Bírom benne ezt a … lényeglátást, meg azt a könnyedséget, ahogy az “élni és élni hagyni” elvet alkalmazza a gyakorlatban. Tulajdonképpen az egész habitusát kedvelem: a szemlélődő természetét, ahogy a háttérben, de mégsem kívülállóként vesz részt a dolgokban, és ezt a különös eszenciáját a szerénységnek és magabiztosságnak, nyugodtságnak és határozottságnak….

Most jövök rá, hogy még sose néztem meg _úgy_. A róla bennem élő kép megrekedt valahol a “szomszéd srác” szintéjén, akit kívül esik a látókörön, ha “pasiról” van szó… Ideje hát jobban szemügyre vennem…

Nem akarom direktbe stírölni, az olyan hülyén venné ki magát, ezért többször lopva rápillantok. Próbálom feltűnésmentesen feltérképezni..

Kockás inget visel, arca a kb. két napos borosta ellenére üdének hat, rövid haja gondosan megnyírva. Alkatilag a se nem szálkás, se nem mackós, átlagos férfiak közé tartozik. Kellőképpen széles váll, erős mellkas, izmos karok, egy kis pocak… Határozott, karakteres arca van. Nem az a szívdöglesztően-jóképű pasas, aki, ha ránéz az ügyintézőre, az belepirul; hanem az a típus, akinek a jelleme tükröződik a vonásaiban és az teszi vonzóvá. Na jó, meg a szép ívű szája.

Amikor mellém lépett, kinyitni a kocsi ajtaját, éreztem az illatát. Finom volt, sportos. Most majd’ egy méterről már nem érzem, nem lengi körbe pasis illatfelhő – ez nálam jó pont.

Basszus: bejövős.

Nem tudom, mit csináltam, mit néztem, mit nem néztem eddig, de határozottan bejövős.
Nem tudom, mit gondoljak. Kezdem érezni azt a pár (sok) martinit.

Nem vagyunk messze a lakásomtól, egy közeli grillbüfé fénye tűnik fel.

– Nem vagy éhes? Megállhatunk, ha gondolod…

Nem ezt akarom mondani, mégis megszokásból hárítok:

– Nem köszi, fáradt vagyok. Szeretnék lepihenni. – megbánom, amint kimondom – Gondolom, Te is, hosszú napod lehetett – teszem hozzá, mert nem akarok lerázósnak tűnni, ha már ilyen béna voltam.

– Megszoktam. Te viszont sokat fogytál. Enned is kéne néha…

Nem olyan rég ebből csak a “fogytál”-t hallottam volna meg és hízelgett volna a benne rejlő elismerés; most viszont az utolsó mondat fog meg: a törődés illúzióját kelti bennem… Mintha legalábbis Attilának számítana, hogy rendesen egyek és ne csússzak bele valami kóros evészavarba a nagy lelki megroggyanás folyományaként… Erről egyébként szó sincs, egyszerűen csak lefoglalnak a gondolataim és elfelejtek enni.

Megérkezünk a ház elé, leparkol.

– Szoktam. Mármint enni. – Kinyitom az ajtót, nem várom meg, amíg odaér. Kiszállok. – Amúgy meg jó ez most így, végre bármit felvehetek – fejezem be a gondolatot. Köszi szépen a fuvart – teszem hozzá.

– Szívesen, bármikor – feleli és becsukja mögöttem az ajtót. Megint érzem az illatát. Odébb lépek, állok a kapuban, kezem a kilincsen, őt nézem. Megkerüli az autót. Mielőtt beszállna, megáll egy pillanatra. Majd a lehető legkomolyabb, minden flörtre emlékeztető mosolyt nélkülöző, tiszta tekintettel rám néz és búcsúzóul annyit mond:

– Mindig is csinos voltál. Jó éjt!

– Jó éjt! – mondom, bár inkább csak magamnak és a távozó autónak.

Lerúgom a szandálom, a flakonból iszom a vizet. Ez meg mi volt?! Cikázik át a fejemen a kérdés, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a válaszon egy percet is töprengjek. Kb. fél perc múlva már alszom. De már annak a tudatában, hogy legbelül érzem, reggel egy új fejezet kezdődik.