Helllo covid, hello Miki-tilalom

Imi nagy Mikulás-rajongó, és nem csak decemberben jut eszébe a fehér szakállú öregúr, hanem augusztusban is képes emlegetni. Néhány éve még volt mikulás-ruhája is, amit egy turiban találtam és amíg ki nem nőtte, Miklós nap környékén magára öltötte. Ja, és egyszer farsangkor is Mikulásnak öltözött. Megszoktam hát, hogy a Mikulás fontos, de nem gondoltam volna, hogy másnak is…

Múlt hét elején az iskola előtt megállított egy osztálytárs anyukája és aggódva kérdezte, hogy mit tudok a Mikulás-helyzetről, neki valami olyat mondtak, hogy idén talán nem lehet, de ő ezt nem is érti, mert a másik gyerekének az iskolájában mindent ugyanúgy lehet, tortát is bevinni szülinapra, meg Mikulás csomagot is, szegény beteg gyerekek legalább egy kis szaloncukrot kapjanak… Mindezt egy szuszra, én még kávé nélkül néztem ki a fejemből, de igyekeztem követni. Miután meghallgattam, megnyugtatom, hogy nem tudok semmit ezzel kapcsolatban, de utána nézek. Becsülöm az anyukát, mert többször említette nekem, hogy ő maga intézetben nőtt fel és látszik, hogy mennyire igyekszik szépen nevelni a lányait, mindent megadni nekik, most is odafigyel, nehogy kimaradjon nekik a Mikulás-élmény.

Kedves tőle, hogy így szívén viseli a gyerekek sorsát, mert ez ugye nem az az iskola, ahol a tízévesek iphone-okkal licitálnak egymásra és megszólják a másikat a noname focilabdáért (ez utóbbi a másik fiammal esett meg az egyébként keresztény iskolában). Volt, amikor a férjem megkérdezte a szomszéd osztályból a tanárnőt, hogy mekkora az egyik gyerek lába, és elment, vett neki bélelt bakancsot, mert hogy a kisfiú télvíz idején is egy szál tornacipőben járt. Vagyis nemhogy kiscsizma-suvickolás, de kiscsizma sincs többeknél.

Mindeközben nekünk volt olyan évünk, hogy a gyerekeink fejenként 11 Mikulás-csomagot kaptak. Mamák, Tantikánk, nagynéni, keresztszülők, szomszédok, ovis Mikulás, alapítványi Mikulás, szakszervezeti Mikulás – mind gondoltak arra, hogy ne árválkodjanak a kiscsizmák az ablakban. Akik ilyen szerencsés helyzetben vannak, talán nem érzik a jelentőségét, kevésbé érzékelik, milyen örömöt tud okozni egy-egy hagyományos, édességekkel megtöltött piros zsákocska. Főleg, ha az az egy érkezik 

Másnap reggel felhívom az osztályfőnököt. Megtudom, hogy törik a fejüket a megoldáson, mert hogy utasításba adták nekik, hogy nem lehet ünnepség, nem mehet hozzájuk Mikulás és az adományokat se fogadhatják el. De nagyon szeretnének valamit a gyerekeknek, mert idén amúgy is nagyon ingerszegény a tanévük. (Valóban, máskor szorgalmasan viszik őket könyvtárba, kiállításra, a Kolon-tóhoz, meg amire lehetőség van ilyen gyerekekkel.) Felajánlom, hogy elintézem a csomagokat és leadom a portán. Vásárolni nem tilos, amúgy is én volnék az SZMK-s anyuka, abba, hogy osztálypénzből veszek valami szükségeset az osztálynak, nem köthetnek bele. Majd ügyelek arra, hogy csak gyárilag csomagolt nyalánkság kerüljön a zacskókba és semmi romlandó (pl. mandarin), mert hogy vannak karanténban lévő diákok, ők csak később fogják megkapni. Pénzt megintcsak nem tilos adományozni, ezért később édesanyám épp annyit tesz hozzá az osztálypénzhez, amennyit az Aldiban elköltök.

Mire ezt így kitaláljuk, sietek is, hogy még az idősávomban, mint 65 év alatti Mikulás, megejtsem a bevásárlást. Piros zacskóért külön el kell mennem, mert azt se az Aldiban, se a Lidlben nem árulnak. Hazaérve a konyhaasztalon kiporciózom a zsákmányt: 13 felé osztom a csokit, cukrot, mogyorót és készítek három “felnőttes” csomagocskát is, hogy a tanárok se maradjanak meglepi nélkül. 

Jószívű vagyok, virgácsot senkinek se osztok.