Anyaságom és a közösségi média-szocializációm kezdetei nagyjából egy időre tehetők. Akkoriban még nem volt FB; blogokon és fórumokon tettük mindazt, amire ma sokkal szélesebb körben van lehetőségünk: platformok sokasága áll rendelkezésünkre, hogy hozzászóljunk, véleményezzünk, megosszunk… Mégis, ahogy elnézem: csak a technológia fejlődött, a kommentek tartalma, stílusa mintha mit sem változott volna. Az iPhone-os halaskofák idejét éljük: ugyanaz a demagógia, agresszív kommunikáció jellemzi a main streamet, melyet a magamfajta (nem sznobságból, hanem józan paraszti megfontolásból) kerülni igyekszik – de attól még létezik és bármikor belefuthatok.

Tizenévvel ezelőtt engem is olyan kérdések foglalkoztattak, mint az anyatejes táplálás, a csecsemők mozgásfejlődése, oltások, mondókák, babaruhák lelőhelyei – és egy sor speciális téma, mivel kisfiam koraszülöttként jött világra, két hetesen újra kellett éleszteni és ennek következtében agysérüléssel és több súlyos rendellenességgel indult az élete.

Terhességem alatt nem okozott gondot, hogy ne igyak alkoholt, mivel előtte se volt jellemző; a cigit se kellett letennem, mivel soha nem szívtam. A kávé hiányzott, de nem éreztem nagy áldozatnak. Férjem áfonyát, lazacot vásárolt a boltban és boldoggá tette a tudat, hogy gondoskodik a magzata egészséges fejlődéséről. Nem ettem kettő helyett, nem jártam fürdőbe, nem cipekedtem, nem másztam létrára. A HELLP szindrómát így sem tudtam elkerülni.

Miközben a pelenkákról olvasgattam és el-elkalandoztam a baba-mama blogokon és fórumokon, egyszer csak lesokkolódtam egy nekem címzett kommenttől, ami meglehetősen vehemensen kelt ki mind a koraszülöttek életben tartása, mind a sérült gyerekek ellen – ez utóbbinál magától értetődőnek vette, hogy minden bizonnyal már a terhesség során kiderült valamiféle magzati rendellenesség és ezzel együtt döntöttünk a kihordása és világra hozása mellett. Ez volt az első alkalom, amikor szembe találtam magam ezekkel az előítéletekkel.

Akkoriban még nem sejtettem, hogy mennyi indulat lakozik az emberek egy részében, akik a saját sikertelenségük feletti frusztrációt azzal vezetik le, hogy logikai láncot alkotnak a saját befizetett adójuk és a Taigetosz létjogosultsága között, mindezt valami ál-humánus (valójában önigazoló) cukormázzal leöntve.

Később egyre többször és változatosabb formákban találkoztam az ítélkezésekkel, amelyekkel a sérült gyerekeket és az őket nevelő családokat szokás illetni.

Sok gyereket megismertem, akiknek az élete hasonlóan, vagy még inkább küzdelmekkel teli. Sok fájdalmat, szenvedést láttam és rengeteg kitartást, szeretetet is.

.

Életek, melyek felülmúlták a várakozásokat. Gyerekek és felnőttek, akik túl vannak a megjósolt életkoron, megtanultak járni, ép értelműek. Fogyatékkal, teljes életet élnek. Szeretnek és szeretve vannak.

Életek, melyek fizikai és mentális korlátok közé szorultak, mert nem állt mögöttük olyan család, ami biztosítani tudta volna számukra a jobb életminőség eléréséhez szükséges erőforrásokat.

Életek, melyek megrogytak a kereszt súlya alatt.

A repülőkön a vészhelyzeti protokoll az oxigénmaszkok használatával kapcsolatban külön felhívja az anyák figyelmét, hogy először a magukét vegyék fel és csak aztán forduljanak a gyermekük felé – hiszen ha elájulnak, nem tudnak segíteni neki.

Az élet védelme mindenkit megillet. Azt is, aki hordozza.