Néhány éve a gödöllői Karácsony házban jártunk, ahová elsősorban nézelődni mentünk, de azért nem jöttünk haza vásárfia nélkül. Minnyájan választottunk egy-egy díszt, Imi egy fából faragott kis Diótörőt. A kardja már letört (a feje is, de azt vissza tudtam ragasztani), de azóta is ez a dísz a kedvence, számon tartja, hogy felkerüljön a fára. Láttam valahol, hogy papírgurigákból is lehet ilyet készíteni és szerettem volna Imit meglepni vele.
Jelentem, azóta reggelente tisztelegve köszönti az ablakban őrt álló Diótörő urat.

 Csak kósza emlékeim voltak a papírgurigákból készült diótörő figuráról, de nem tűnt olyan bonyolultnak, hogy leírás után keresgéljek a neten. Ezért csak megnéztem pár “igazi” Diótörőt ábrázoló képet és megpróbáltam saját kútfőből összerakni.

A konyhai papírtörlők, alufólia és folpack tekercsek gurigáit muszáj gyűjtenem, Tiborom ragaszkodik ezekhez a kincsekhez. Most megveregetem a vállam, amiért egész nyáron kerülgettem őket és lám, milyen hasznos szolgálatot tesznek. A Pringles nálunk luxus chips és amikor hozzájutunk, a doboza a horgász cuccokhoz vándorol, mivel kiválóan alkalmas az úszók tárolására. Ezúttal kivételesen megtartottam, mivel megláttam benne a tökéletes diótörő testet. 

Nem volt határozott elképzelésem, úgy fogtam hozzá az alkotáshoz.

Ez a későbbiekben azt eredményezte, hogy kb. a munka felénél elmentem a Floralandba alapanyagért. De erről majd később…

A Diótörő készítése első ránézésre nem túl bonyolult (csak kisebb-nagyobb hengereket kell összeillesztgetni), ám az ördög itt is a részletekben rejlik. 

Az első nehézség az öt henger (test, 2 láb, 2 kar) méretre vágása és az arc megrajzolása után ért, amikor a kucsma elkészítéséhez értem. Egy fordított csonka kúpot kellett kihoznom a kábeldobra emlékeztető szalagtekercsből. (Mondtam már, hogy gimiben megbuktam matekból? A harmadikat emiatt kétszer jártam, de nem ennek köszönhetem a mértani ismereteimet.) A palástot úgy rajzoltam meg, hogy görgettem a kartonon a “kábeldobot” és húztam mellette a vonalat. 

A második a “miből legyenek a kezei” kérdés volt. Ismét Tiborom készlete lett a megmentőm: a Naprendszer projektből maradt két ideális méretű hungarocell-félgömb, amit temperával bőrszínűre festettem.

A hengereket különböző színű papírokkal és gumilapokkal tekertem be, ezek egy része öntapadós volt, másik részét pedig kétoldalú ragasztószalaggal rögzítettem a gurigákhoz.

Amikor ott tartottam, hogy kellene valami hajnak és szakállnak való, ismét ránézem a netes képekre: hogy is van ez?! majd megállapítottam, hogy erre nem gondoltam. Tettem egy kísérletet a fiúknál, hátha találunk valami feláldozható plüsst, ami nem nőtt a szívükhöz és még nem is ajándékoztuk el, de vakvágányra futottam. Az egyetlen jelölt a tyúk lett volna, de azt meg én nem engedtem “levágni”, mert az még az enyém volt, Édesapámtól kaptam. Ekkor eszembe jutott, hogy a Flóralandban láttam tekercsben szőrmés szalagot és szemeztem is vele, de spúr voltam megvenni. Mivel nem láttam más megoldást, félbe hagytam a munkát és elugrottam érte. Még jó, hogy közel van. 

A hengerek ragasztgatása nem egy bonyolult, de időigényes feladat. Kisebb-nagyobb csíkokat vágtam méretre, ami nem sikerült pontosan, azt snitzerrel kiigazítottam. 

A fogait fehér hullámkartonból vágtam ki és piros filccel csíkoztam be a közöket. 

A végén a talpra állítás adta fel a leckét. Erről sajnos elfelejtettem fázis fotót készíteni (amúgy is keveset csináltam, mert ritkán jutott eszembe), de a lényege, hogy a lábaknál a henger üreges részébe oázist tettem, ebbe drótot dugtam, aminek a másik felét a talapzatba szúrtam és biztos, ami biztos, ragasztópisztollyal is megerősítettem. A talapzat egyébként egy karton doboz, ami szintén oázist rejt.

Egy fél délutánom elment vele, de szerintem megérte. 🙂