Öt törülközőt (plusz egyet tartalékba), öt fürdőruhát és -gatyát (plusz egy váltást), öt pár papucsot, úszószemüveget, egy kisebb labdát (hátha nem tilos a medencében) és egy békatalpat gyömöszölök a nagy zöld strandtáskába és egy hátizsákba. A “hagymás fürdőbe” megyünk, mert meg lett ígérve és az ígéret szép szó, ezt tanítjuk.

Szép idő, szép kártya és egy kölcsön autó – nem is akármilyen: full elektromos Mercedes EQB – állnak rendelkezésünkre, hogy három gyerekkel családi kirándulásra menjünk – még ha nem is vagyunk család a klasszikus értelemben…

14, 12 és 6 év ülnek a hátsó sorban – meg jó sok címke, ha címkézni szeretnénk. Mozgáskorlátozottság, értelmi fogyaték, beszédzavar, ADHD, félárvaság, éretlenség, visszamaradottság, traumák – van itt minden, mint a búcsúban.

Miután kigyönyörködtük magunkat az autóban – azta, napfénytető! de király a kijelzője! – és megállapítjuk, hogy milyen tágas, kényelmes – a kartámasz “titkos” tárolóját pont a ridikülömhöz méretezték 😀  -, útnak indulunk.

Imádok vezetni és tudom értékelni a jó kocsikat. Hál’ Istennek és az édesapámnak – ezúttal pedig a merci gyárnak – volt és van benne részem, hogy időnként olyan autók volánja mögé üljek, amiket élmény vezetni. Pillanatok alatt megszokom. Korán van, alig van a városban forgalom, tíz perc alatt a pályán vagyunk. Haladunk, mint forró kés a vajon… egyszerűen nem lehet nem élvezni! Párommal kielemezzük minden részletét, a “hátsó sor” csivitel.

Repül az idő, szinte most indultunk és már meg is érkeztünk a Hagymatikumhoz. Leparkolunk a közelében lévő töltőállomásnál. Csatlakoztatjuk az autót, ellenőrizzük, hogy elindul-e a töltés, majd irány a fürdő! Megcsodáljuk kívülről. Párom, aki diákként dolgozott egy másik Makovecz épületen, lelkesen magyaráz.Jegyet veszünk, átöltözünk és nem sokkal később már csobbanunk is a vízbe.

Lili jól tud úszni. Az édesanyja nagyon büszke volt rá, hogy öt évesen magától megtanult. A fiúk közül Andrisnak jól megy, Balázsnak kevésbé, de ahol leér a lába, ott biztonságban elvan – tehát a fürdőben gyakorlatilag mindenhol. A szabályokat ismerik, de azért emlékeztetjük őket: nincs tekergés, elkalandozás, szem előtt kell lenniük, szépen sorban mindent megnézünk-kipróbálunk, együtt.

Játszunk cápásat, bálnásat; lovacskáznak: Andris cipel mindenkit a hátán. Sportos kisfiú, apró termetű, csupa izom. Nevetgélnek, elvannak – én elnyúlok a hidromasszázs padon. A derekamnak és az idegzetemnek is jót tesz a lazulás. Balázst itt is megbámulják, de már megszoktuk.

Az egyik medencében két sakktábla emelkedik ki a vízből. Megkérdem a medenceőrt, hogy juthatnánk bábukhoz? A beléptető “karóráért” cserébe kapunk egy készletet műanyag vödörben. Párom és Andris leülnek, elrendezik a táblán a figurákat. Andris alsóban tanult sakkozni, egyszer jutalomkönyvet is kapott a tanárától. Ő írta, dedikálta is, ahogy illik. Figyelem a játszmát, az érdemi részhez már nem tudok hozzászólni, ezen a szinten én már kevés vagyok, csak biztatom, de ez elég is. Hosszan tartó parti, sikerül a Páromat megszorongatnia, mielőtt elveszítené. Gratulál – én pedig olyan büszke vagyok. 🙂

Telik az idő, megéhezünk. Megszárítkozunk és átsétálunk az étterembe.

Végignézzük a pultban a kínálatot, majd sorba állunk. – Kaphatok kacsát? – csillan fel Andris szeme. – Azt választasz, amit szeretnél – biztatja a párom. Tíz perc múlva már csak a csupasz combcsont virít a tányéron. Andris egy kis Vuk, aki ludat, kacsát és tást is megenné. Sőt, meg is sütné magának, olyan talpraesett kisgyerek.

Lili arcán tenyérnyi paradicsomfolt, hiszen a spagettit úgy jó enni, ha beszippantjuk. Akad fejleszteni való ezen a téren is, de ilyenkor mindig emlékeztetem magamat, hogy én is ülhetnék egyenesebb derékkal… Egy púpozott tányér elfogyasztása után közli, hogy ő még éhes. Párom elmegy, hoz még egyet. A második adag is lecsúszik.

Balázs mindeközben komótosan eszi a rántott húst petrezselymes krumplival és kapok tőle egy fél sütit. Késsel-villával eszik, kicsit segíteni kell neki a hús felvágásánál. Balázs súlyos nyelészavarral született, pályafutását szonda-tápláltan kezdte meg, az oviban még csak pépes ételeket tudott megenni… ahhoz képest teljesen jól áll.

Bepróbálkoznak egy kóla-körrel, mi pedig sokadjára is elmagyarázzuk, hogy kinek-miért nem szabad innia. Elhízás, epilepszia, ADHD – a teljesség igénye nélkül.

Egész délután elvannak a vízben. Csúszdáznak, “búvárkodnak”, játszanak.

Elérkezik az hazaindulás ideje.

A háromból egy gyerek öltözik önállóan, a másik kettőnek segítünk. A hajszárításnál már megtanultam, hogy csak a szárazságra menjek, a kinézet másodlagos. A kifésülés kritikus pont: a legkisebb hajhúzás is könnyen sírásba fordulhat: anyának gyönyörű szőke haja volt, aztán elveszítette… Anya a haját, ő meg Anyát. 6 évesen.

Elkészülünk mindannyian, irány az autó. Ekkor ér minket a meglepetés: a töltöttség 13%. Hoppá. Ezek szerint, alig hogy magára hagytuk az autót, a töltőállomás – máig ismeretlen okból – leállt a töltéssel. B+…

Osztunk-szorzunk, kiokoskodjuk, hogy egy kis töltéssel eljutunk Szegedig, ahol is rátesszük az autót egy gyorstöltőre, ami gondoskodik majd a hazaútra elegendő áramról. 40 percet eltökörészünk ezzel, de közben legalább megtudjuk, hogy az autóhoz tartozó Mercedes Me applikációval akár a fürdőből is nyomon követhettük volna a töltés állapotát és hamarabb tudtunk volna reagálni a töltőállomás leállására. (Ami nem is olyan ritka jelenség, mint ahogy később megtapasztaljuk…) Az ember mindig tanul valamit.

Ezt magyarázzuk a hátsó sornak is. Nem mindegy, hogy mit mondasz mindenről magadnak. Kudarc, kihívás, kaland… A kedvenc pszichológusomtól tanulva: “a dolgok nem jók vagy rosszak, hanem megtörténnek”. Az számít, hogyan reagálunk rájuk.

A navigáció hibátlanul elkalauzol bennünket a kiszemelt benzinkútra, megvesszük az egységet, rátesszük az autót a gyorstöltőre – vagyis csak tennénk, mert kiderül, hogy az autóhoz tartozó 2 kábel egyike sem kompatibilis a gyorstöltő fejjel. A kutas közli velünk, hogy a Teslások is külön adaptert szoktak hozni magukkal… Magyarország, én így szeretlek! Marad a normál töltés, ami testvérek között is 2 és fél óra….

Ülünk az autóban. Már besötétedett, kint süvít a szél. Időnként valamelyikünk bemegy a shopba egy kis rágcsálni valóért. Félre teszem az apámtól örökölt rendszabályt, miszerint “a kocsiban nincs evészet”.  A hátsó sorban civakodás veszi kezdetét: menj már arrébb, hadd tegyem ide a fejem, ne bökdössél… Lilikém, aki amúgy igencsak szeret nyafogni, most békésen üldögél, arcán elégedettség. A két fiú nyűgös, nem bírnak nyugton maradni. Mesélünk nekik a 2013-as nagy havazásról, amikor is nem egy benzinkúton rekedtek az emberek, hanem az utakon – se shop, se WC és még a fűtéssel is spórolni kellett… Mennyivel jobb helyzetben vagyunk annál. Majd mesélünk “a mi időnkről”, amikor akár órákat is lehetett várakozni a vonatra huzatos, fűtetlen állomásokon, anélkül, hogy tudtuk volna, mi történt…

Lassan elérjük a 40%-ot, amivel már neki merünk vágni a hazaútnak. A fogyasztást minimalizálandó, minden nélkülözhető dolgot kikapcsolunk. Párom a telefonján is bekapcsolja a navit és innentől kezdve úgy érzem magam, mintha valamelyik AirPort filmben lennénk, ahol én vagyok a stewardess, aki az irányítótorony szakembereinek távvezérlésével végrehajtja a leszállást…
Párom folyamatosan mondja a Google maps/Waze szerint hátralévő km-ek számát, összevetve az autó által becsült tartalékkal. Én jelentem a fogyasztási értéket és próbálom lejjebb vinni – ami erős szembeszélben nem is olyan egyszerű. Az autó optimális sebességgel megy, a gyerekek alszanak. Néha beállok egy-egy kamion mögé, hogy szélárnyékban haladjunk. Minden trükköt bevetünk… A különbség a valós távolság és az autó tartaléka között egyre kevesebb… 9 és 7 km…

Mint az árbóc tetején a szárazföldet kémlelő matróz, úgy várom, hogy feltűnjenek a láthatáron a város fényei… Hurrá, már látjuk! Módosítjuk az útvonalat a lehető legrövidebbre, minden km számít.. Bekanyarodunk a Faluba. Megcsináltuk!!!

Mindössze 3% maradt a “tankban”…

A fogmosástól ezúttal eltekintünk, épp elég a pizsamát átvenni. Ki-ki bújik az ágyába. Előveszem a vizes gombócot a strandtáskából, dobom a mosógépbe a kibogozott törülközőket, fürdőruhákat, Párom a papucsokat rendezgeti sorba a radiátoron…  a “hátsó sor” egyenletesen szuszog.

Nézzük őket, aztán egymásra. Van, amit nem kell kimondani. Van, amit mindig jól esik:
Hálás vagyok. Mindenért.

Bírom a csajokat, tényleg. Jól esik, hogy mellettem állnak. Hívnak telefonon, visznek kimozdulni…

Vagyis vinnének – mert többnyire hárítok. Nem vágyom emberek közé.

Egyedül akarok lenni, nézni ki a fejemből.

Légüres térben szeretnék leledzeni, ott kibekkelni, amíg eltelik az a bizonyos idő, ami minden sebet begyógyít…

De nem tehetem meg, annyira nem vagyok szétcsúszva, hogy ne álljak szóba a józan eszemmel, ami – bár igyekeztem mellőzni – türelmesen, ám határozottan ott kopogtatott, figyelmeztetve arra, hogy bármennyire is magam alatt vagyok, a mélypont csak ideig-óráig elfogadható kifogás és én már erősen feszegetem vele a határokat, ami a barátaim irányomba mutatott megértését és türelmét illeti…

Ezért igent mondok Csilla barátnőm meghívására – amit később több ponton megbánok. Aztán mégse.

Rohadtul nincs kedvem a házibulihoz, ezért a megfutamodást elkerülendő, olyan megerősítő gondolatokkal trenírozom magam, m.h. “végül is nem sokban különbözik attól, mintha csak átugranék” (de), vagy hogy legalább jóóóól alkoholba fojtom bánatom, amit eddig ki tudja miért, elmulasztottam….

Nem kerítek nagy feneket a megjelenésemnek (ezt később szintén megbánom).

A fenékről jut eszembe: talán az egyetlen pozitív hozadéka a történteknek, hogy kisebb lett. Mint az enyém.

Full egyszerű egyberuhát veszek fel: semmi tapadós cucc, rafinéria vagy szexisnek vélt összeállítás – a sors fintora, ugyanis most gond nélkül megtehetném, annyit fogytam. De nincs hozzá hangulatom. Viszont szánakozó pillantásokat se szeretnék magamon érezni, ezért ellenállok a kísértésnek, hogy egy szimpla farmer-póló kombóba bújjak. Kis csillogó fülbevaló, karkötő, szolid smink – ezek rutinból mennek; a hajamhoz nincs türelmem: megmosom, kifésülöm, jóvanazúgy.

Korán érkezem, hátha segíthetek valamiben (általában igen). Azzal viszont nem kalkulálok, hogy így én leszek a téma a konyhában, míg a vendégek meg nem érkeznek. (Újabb megbánási pont.)

A barátnőim még mindig dühösek Zsoltra. Nem ezt érdemeltem.

Igazuk van. Ezzel együtt nem akarok róla rosszat mondani, sőt, mást se. Szeretném magamnak megtartani, ami volt. Szűkszavúan, diplomatikusan válaszolok. Nem értik, hogy miért védem azt a szemétládát. Nem baj. Elég, ha én tudom, hogy miért érzek mindenek ellenére hálát iránta.

Néha felbukkan egy-egy férj, sietősen távoznak konyharuhával, dugóhúzóval a kezükben.

Nekik, ha meg is van a véleményük a történtekről, amolyan férfi-módra lojálisak Zsolttal. Én ezt egy cseppet se bánom, sőt: kifejezetten hálás vagyok az ítélkezés-mentes hozzáállásukért. Tudom értékelni ezt a pasikra jellemző “távolságtartást”, ahogy nem akarják magukat mindenáron beleártani a más dolgába…

Fellélegzek, amikor befutnak az első “igazi” vendégek és lekerülök a napirendről.

Laza társaság, többnyire ismerősök: beszélgetek, elvagyok.

Próbálok súlytalan lenni. De legfőképpen nem azon kattogni…

Hogy elrontottam. Hogy türelmetlen voltam. Hogy hisztis picsa voltam. Hogy egy idióta voltam, amikor a “nem akarok játszmázni” nevében minden értelmes szabályt megszegtem. Hogy miért nem lapoztam rögtön, amikor nem vette fel, nem hívott vissza, aztán kinyomta…

Táncolok, ha már itt vagyok.

A fejemben jótanácsok, vigasztaló szavak visszhangoznak: hagyjam a picsába, ne bánkódjak, nem érdemel meg engem…

Tudom, hogy igazuk van. De attól még nekem veszteség-érzet és rohadtul fáj.

Halad az este, érik a hangulat. Csilla megérzi, hogy fejben “visszaestem” és húz magával.

Hagyd már azt az idiótát, ne foglalkozz vele! Mondom, hogy a Kornél a neked való! Gyere, ezt imádod! … és tényleg. Mármint a zenét bírom, Kornélról nem tudok nyilatkozni. Ugrálunk, nem fogjuk vissza magunkat az éneket illetően se, kiabáljuk, ahogy jól esik:

Fekszem az ágyon!

Mégis épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut eeeel

Csábít az álom!

És én eljutok minden áron ahova te nem viszeeeel….

Folyik az arcomról a víz, a verejték kikezdi a vízálló sminkemet, a szájam szélén megérzem a sós ízét… Beugrik az övé… Az ő íze, ahogy lecsókoltam a halántékáról… Bassszzus! Fejezd be!

Minden feltörő emlékre egy Martini a válaszom. Nem keverem: se Aperol, se nőcis lónyálak nem játszanak ma este. Tiszta bánat – tiszta pia. Nem túl erős, de van az a mennyiség, ami már hat…

Csilla férje, Gábor adagolja a zenét. Tudja, miket szeretünk, ennek megfelelő a hangulat…

Telik az idő és ezzel párhuzamosan a véralkohol-szint… Lassítok. Sosem iszom részegre magam és ezen ma este sem szándékozom változtatni, bármennyire is indokolt lenne… A csajok rihegve-röhögve táncolnak, már egy kis dülöngélés is befigyel… Jól esik nézni őket, de ma nem tudok igazán szívből velük tartani.

Nem akarom megvárni, amíg előkerül az első lassú szám. Jelzem Gábornak, hogy mennék, hívok egy taxit.

– Majd Attila hazavisz. Most beszéltem vele, épp hazaért, nem áll be a garázsba, elröppent – jön utánam Gábor az előtérbe, ahová félre húzódtam telefonálni, hogy halljak is valamit. Attila Gábor kollégája és barátja. Egy cégnél dolgoznak, csak más területen. Néha felbukkan náluk, zömében a kerti partikon, olyankor váltunk pár szót. Nem túl sűrűn.

Elköszönök a csajoktól. Marasztalnak, de végül kis szájhúzással megúszom a korai lelépést, hasít a buli nélkülem is. Kisétálok a ház elé, Gábor velem tart.

Megérkezik Attila, köszönünk egymásnak, a pasik lekezelnek. Kinyitja előttem az ajtót, behuppanok. Nem kell bemondanom a címet, tudja, hol lakom.

Fura ez a természetesség, ahogy jön értem és ahogy befészkelem magam az ülésre. Hisz’ nem vagyunk barátok, még csak jó ismerősök se.

Így visszagondolva az is fura, hogy bár eddig nem sokszor beszéltünk, azok mindig olyan hangulatúak voltak, mintha a fél gyerekkorunkat együtt töltöttük volna, cseresznyefán ülve, lábat lógatva vagy a vizesárokban levelibékát gyűjtve…  Sosem felszínesek, sablonosak, hanem közvetlenek és a maguk egyszerűségében mély gyökeret eresztők.

Jó kocsija van, illik hozzá. Nem kifejezetten csajozós vagy hivalkodó, de jó márka. Még érződik az új illata. Tisztaság van, a normál használatból eredő belakottsággal: tervrajzok, sisak a hátsó ülésen, töltő, zseblámpa, feltekert fényvisszaverő csík, mentes víz az ajtóban…

Zavarba jövök a felismeréstől – nem, nem az autóval, hanem a kettőnkkel kapcsolatos gondolataimtól – ezért kivételesen formális beszélgetést kezdeményezek. Olyan kérdéseket teszek fel, amelyekről azt gondolom, hogy ilyen helyzetben kellőképpen szokványosak. Érdeklődöm a munkája felől, hogy most főként merre él – persze ügyelek rá, hogy ne legyek tolakodó. Nem mintha valaha is annak ítélte volna bármelyik kérdésemet…

Kezdek összezavarodni magamtól.

A párkapcsolati részre nem térek rá, nem akarom tudni, van-e barátnője… Attila készségesen válaszolgat. Van valami megnyugtató a jelenlétében. Értelmes dolgokat mond és szeretem, ahogy fogalmaz.

Jól esik az autó hűvöse, mégis remegni kezd a lábam. Megkérdezi, állítson-e a klímán? Nem, köszi, minden OK, ez csak a kimerültség.

Látom rajta, hogy nem aggódik amiatt, hogy túl sokat ittam és nem azért vezet lassan, hogy ne hányjak be, hanem, mert így esik jól, nem siet sehová. Jól vezet, bármeddig elücsörögnék mellette…

Az ölemben lévő – szigorúan kisméretű – ridikülömért nyúlok. Ismét megállapítom magamban, hogy tökéletes vétel volt: minden tekintetben illik a szandálomhoz és ez az összhang az egyik gyengém. A másik a fehérnemű, de most nem oszt, nem szoroz, hogy milyen van rajtam… 

Előveszek egy nedves törlőkendőt, végigsimítok vele a szemem alatt. Nem hajtom le a napellenzőt a tükörért, a sminkem még a távozásom előtt rendbe tettem, amiatt nem kell aggódnom. Csak azt a néhány tolakodó könnycseppet tüntetem el.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdi Attila. Az utat nézi, épp csak egy pillantást vet rám, de a szemünk találkozik. A tekintete olyan… nem is tudom… nyugodt. Szeretetteljes.

– Köszi, de megvagyok. Kicsit megborultam… Nemrég. De már jól vagyok. Nagyjából.

– Értem. Sajnálom, ami Veled történt. Nem ezt érdemelted.

Csilla. Tutira ő számolt be neki a zsoltos kudarcomról (bár ő nyilván másképp nevezte), Gáborról nem feltételezném… Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a pasik egymás közt kerülik az ilyen témákat.

– Tudod, azt tartom a legnagyobb szemétségnek, hogy úgy tesz, mintha minden csak az én fejemben történt volna meg. “Beleéltem magam valamibe, ami nem is volt.” – osztom meg vele, amit eddig gondosan magamban tartottam. Csak úgy kijött belőlem, minden indulat nélkül, tárgyilagos megállapításként.

– Értem. Ez esetben azzal tennél magadnak szívességet, ha meghagynád neki, hogy úgy hazudjon magának, ahogy akar, magadnak pedig megengednéd, hogy úgy emlékezz rá, ahogy átélted.

Ez ül.

Bírom benne ezt a … lényeglátást, meg azt a könnyedséget, ahogy az “élni és élni hagyni” elvet alkalmazza a gyakorlatban. Tulajdonképpen az egész habitusát kedvelem: a szemlélődő természetét, ahogy a háttérben, de mégsem kívülállóként vesz részt a dolgokban, és ezt a különös eszenciáját a szerénységnek és magabiztosságnak, nyugodtságnak és határozottságnak….

Most jövök rá, hogy még sose néztem meg _úgy_. A róla bennem élő kép megrekedt valahol a “szomszéd srác” szintéjén, akit kívül esik a látókörön, ha “pasiról” van szó… Ideje hát jobban szemügyre vennem…

Nem akarom direktbe stírölni, az olyan hülyén venné ki magát, ezért többször lopva rápillantok. Próbálom feltűnésmentesen feltérképezni..

Kockás inget visel, arca a kb. két napos borosta ellenére üdének hat, rövid haja gondosan megnyírva. Alkatilag a se nem szálkás, se nem mackós, átlagos férfiak közé tartozik. Kellőképpen széles váll, erős mellkas, izmos karok, egy kis pocak… Határozott, karakteres arca van. Nem az a szívdöglesztően-jóképű pasas, aki, ha ránéz az ügyintézőre, az belepirul; hanem az a típus, akinek a jelleme tükröződik a vonásaiban és az teszi vonzóvá. Na jó, meg a szép ívű szája.

Amikor mellém lépett, kinyitni a kocsi ajtaját, éreztem az illatát. Finom volt, sportos. Most majd’ egy méterről már nem érzem, nem lengi körbe pasis illatfelhő – ez nálam jó pont.

Basszus: bejövős.

Nem tudom, mit csináltam, mit néztem, mit nem néztem eddig, de határozottan bejövős.
Nem tudom, mit gondoljak. Kezdem érezni azt a pár (sok) martinit.

Nem vagyunk messze a lakásomtól, egy közeli grillbüfé fénye tűnik fel.

– Nem vagy éhes? Megállhatunk, ha gondolod…

Nem ezt akarom mondani, mégis megszokásból hárítok:

– Nem köszi, fáradt vagyok. Szeretnék lepihenni. – megbánom, amint kimondom – Gondolom, Te is, hosszú napod lehetett – teszem hozzá, mert nem akarok lerázósnak tűnni, ha már ilyen béna voltam.

– Megszoktam. Te viszont sokat fogytál. Enned is kéne néha…

Nem olyan rég ebből csak a “fogytál”-t hallottam volna meg és hízelgett volna a benne rejlő elismerés; most viszont az utolsó mondat fog meg: a törődés illúzióját kelti bennem… Mintha legalábbis Attilának számítana, hogy rendesen egyek és ne csússzak bele valami kóros evészavarba a nagy lelki megroggyanás folyományaként… Erről egyébként szó sincs, egyszerűen csak lefoglalnak a gondolataim és elfelejtek enni.

Megérkezünk a ház elé, leparkol.

– Szoktam. Mármint enni. – Kinyitom az ajtót, nem várom meg, amíg odaér. Kiszállok. – Amúgy meg jó ez most így, végre bármit felvehetek – fejezem be a gondolatot. Köszi szépen a fuvart – teszem hozzá.

– Szívesen, bármikor – feleli és becsukja mögöttem az ajtót. Megint érzem az illatát. Odébb lépek, állok a kapuban, kezem a kilincsen, őt nézem. Megkerüli az autót. Mielőtt beszállna, megáll egy pillanatra. Majd a lehető legkomolyabb, minden flörtre emlékeztető mosolyt nélkülöző, tiszta tekintettel rám néz és búcsúzóul annyit mond:

– Mindig is csinos voltál. Jó éjt!

– Jó éjt! – mondom, bár inkább csak magamnak és a távozó autónak.

Lerúgom a szandálom, a flakonból iszom a vizet. Ez meg mi volt?! Cikázik át a fejemen a kérdés, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a válaszon egy percet is töprengjek. Kb. fél perc múlva már alszom. De már annak a tudatában, hogy legbelül érzem, reggel egy új fejezet kezdődik.

Ed Sheeran Shape of you-ját hallgatom.

Újra.

…és újra.

Az autóban, az irodában…

Korán van, egyedül vagyok, megtehetem. Kávéval a kezemben kisétálok az erkélyre, nézem, ahogy a szomszédban két férfi árnyékolót szerel fel… Jó pasik. Barátnőm jut eszembe, aki szerint a mesteremberek a legjobbak, mert kellőképpen intelligensek, tájékozottak, ugyanakkor nem agyalják túl a dolgokat. Elmosolyodom. Talán igaza van…

Két hete kinyúlt kék pizsama trikóban, fülig érő szájjal hallgattam ugyanezt. Talpam alatt a hűs konyhakő, főzöm a kávét, viszem a teraszra és táncolok… A gyerekek nevetnek, bekapcsolódnak. Énekeljük, félig halandzsázva, jóvanazúgy. Nyári reggel, strandidővel kecsegtető, ígéretes nap. Helyén van minden, a szívem is újra…

_

Nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, nehezebb lesz. Rögösebb. Csalódások, kudarcok sora után érkezem majd meg ebbe az állapotba. Lassan araszolunk majd egymás felé azzal, akit nekem szánt az ég. Nem így lett.

Meglepett. Váratlanul ért, hogy milyen otthonosan éreztem magam a karjaiban. Humor, flört, semmiről nem kínos beszélni, amiről nehéz, az is megy. Hallgatom, belemerülök… ismerős gondolatok, vágyak, érzések.

Nagyon csajból vagyok. Igen, annak tudom magam érezni mellette. Jó srác, jó csaj vagyunk. A világ legtermészetesebb dolga, hogy kézen fogva sétálunk, este a teraszon borozunk és hallgatjuk a szomszédból átszűrődő zajokat. Vendégség van, zajos jókedv odaát. Itt egymásba fonódás, biztonságérzet. Semmi feszengés, manír, csak tiszta érzések, mintha egy hegyi tó víztükrében látnám magam. Szépnek, gyöngédnek, szerethetőnek.
_

Kowát, Ákost, Majkát hallgatok. Bagossyt, Halott Pénzt.

Voltak nappalok, csak képeket néztem

Rajzoltam rájuk, mosolygó fejeket.

Próbálom megérteni.

Miért adta nekem a Jóisten, ha máris elveszi? Miért kellett engem kimozdítania a kényelmes kis váramból? Jól megvoltam ott… Ha nem is annyira, de azért mégis. Eléldegéltem volna ott még egy darabig. Mért nem intézte úgy, hogy egy kicsit kimerészkedjek és jó legyen az úgy, aztán még egy kicsit… Mért kellett óvatlanul kisétálnom, hogy aztán hanyatt-homlok meneküljek vissza. Elutasításban eddig is kurva jó voltam, mi lesz ezután? A 90%-ot “felfejlesztem” 98%-ra?!

Próbálom megérteni. Nem mondhatnám, hogy megy.

Ha az elején nem adod a jeleket, akkor távolságtartó vagy.
Ha az elején nem veszed magától értetődőnek a napi többszöri telefonhívást, akkor lerázós vagy. Ha hozzászoksz és várod, akkor türelmetlen.
Türelmetlen vagy akkor is, ha legalább annyira szeretnél személyesen jelen lenni az életében, mint telefonon. Kibaszott türelmetlen.

Ha úgy érzed, megtaláltad, akit kerestél és látod, hogy nincs a legjobb formájában, de ezzel együtt el tudod fogadni és azt érzed, hogy neked ez most elég, akkor igénytelen vagy. Ha bízol magadban és tudod, hogy minden rendben lesz és akarod, akkor fura vagy. Ha három életmentő műtét után felfogtad, hogy a jelenben kell élni, és nem félsz döntéseket hozni, felvállalni, amit érzel és igazán felnőttnek lenni; nem filmeken éled az életedet, hanem a valóságban, akkor is, ha az kezd filmszerűvé, már-már hollywoodi történetté válni, akkor nyomulós vagy…

_

Mindenki arra vágyik legbelül, hogy olyannak szeressék, amilyen. A szeplőivel, a nagy fenekével, a gyönge főzni-tudásával, a sörhasával, a krákogásával, horkolásával, a cigiízével, az emberi gyengeségeivel együtt. Ne a pozíciómért/pénzemért szeressen, ne csak “azt” akarja… Ne az eltartót vs. cselédet lássa bennem… Önmagamért szeressen. Feküdjünk a kanapén, mindenki intézze a dolgát: írja a munka emailt, olvasgasson, számoljon, építgesse a maga “legóját” és fészkelődjünk, mert elzsibbadt már a karunk-lábunk, amit a másikén keresztül vetettünk…

Nem kell ennél több. Most ez nekem így kerek. A megégett pizza, a fáradt mosoly.

Ez most nem az a történet, ami a klasszikus randik mentén íródik és a csajok beindulnak, hogy hová visz, mit vegyek fel, messengeren jönnek-mennek az üzik körömlakkról, rúzsról, azt a szandált vedd fel, amit együtt vettünk a múltkor Veszprémben, fázisfotókat kapok a helyes hajszárításról, csak hogy tutira jó legyen a hajam is…

Igazán szeretve érzem magam ilyenkor, meghat az igyekezetük, ahogy jót akarnak nekem. De ez most más.

Nem vágyom csillogásra, top-formára. Csak hűs vízben csobbanásra, mezítláb lépkedni, futó csókot adni munkába menet, szeretni és hinni, hogy ez elég.

Nem volt elég. Vagy ellenkezőleg: sok volt.

Nem baj. Lehet választani konvencionálisabbat, bonyolultabbat, hagyományosan játszmázósabbat. Talán akad majd, akinek az egyszerűség gyönyörködtet ugyanazt jelenti majd, mint nekem.

_

Még nem tértem magamhoz, meg vagyok szédülve, mint a bokszoló, akinek betaláltak. Kizárok mindent, csak a belső hangra figyelek, összpontosítok… Rocky óta tudjuk, hogy nem az számít, mekkorát tudsz ütni, hanem hogy milyen keményen állod az ütéseket, miközben csak mész előre.

Szedem össze a jó dolgokat. Pallérozom az elmém helyett a szívem:

Elmentél futni. Leépítetted a belső gátakat, hogy nem vagy futó-alkat és félsz a nem túl jó környéken lévő pályától.

Kisúroltál két bakancsot és szépen rendbe tetted a vitrint. Minden nap egy lépéssel előrébb vagy.

Hívnak a barátaid. Nem vagy egyedül.

Sütöttél sajtos rudat. Nem kellett volna kidobni, hülye voltál, de ez van, néha hibázhatsz is.

Sütöttél szilvás lepényt. Most azt gondolod, hogy mekkora hülye voltál megint, de ez nem igaz.

Lesz majd, akinek sütögetheted a zserbós muffint, a Sacher tortát és kísérletezhetsz a Pavlova tortával is. És ha bicska kell is hozzá, de megeszi a piskótádat.

Ed Sheerant hallgatom.
Újra.
…és újra.

És érzem, hogy megmaradok hitben, reményben, szeretetben.

Köszönöm!