Normális kapcsolatra vágyom

Normális kapcsolatra vágyom

Deákné Vászna Blog

| 2021. július 29.

Normális kapcsolatra vágyom

miképpen mi is… | Deákné Vászna blog

A társkeresők leggyakoribb kimondott és kimondatlan gondolata. Kimondjuk, mert olyan triviális igényünk, ami egy sóhajjal szakad fel a mélyből. Nem mondjuk ki, mert olyan elcsépelt és hát kinek mi a normális

Társat szeretnék, aki normális: rendben van magával, a környezetével, a világgal. Egzisztenciálisan, érzelmileg, kinézetileg okés. Vonzó, szerethető.

Csajos, szexi, bújik, odafigyel rám. Támogat. Észrevétlenül, mindenben: a karrieremben, a családdal kapcsolatos macrerákban és abban, hogy az anyjuknál élő gyerekeimmel a lehető legjobban kijöjjek, jó apa tudjak lenni ezen a nehezített terepen is.

Nem mondom ki, talán meg se fogalmazom még magamnak se, de ez a kép formálódik bennem… Szeretetben élni. Jönni-menni-dolgozni annak a tudatában, hogy lágy ölelésbe, vadalma-vigyorba érkezem meg. Belülről mosolygós hétköznapok; élmények, amikből töltekezni lehet. Kis hiszti, kis nyűglődés – gyors napirendre térés, elégedettség. 

Néhány pillanatra megéreztem. Könnyed volt, hívogató, a borsó meg a héja érzésével kecsegtetett. Érdekelte, mit gondolok, hogyan érzek. Értette az összes baromságomat a fekete lyukakról és a világ legtermészetesebb dolga volt arról dumcsizni, hogy éppen mit kajálok, kiteregettem vagy slozin voltam…

Ott volt velem, a gondolataimban. Ébredéskor, még mielőtt a telómért nyúltam volna, amikor tankoltam, amikor zuhanyoztam, kávét főztem… és miután este letettük a telefont.

Jó volt magamhoz húzni… vagy csak ülni és hagyni, hogy az arcát a nyakamba fúrja… Padon ülve, vízben ringatózva, munkába temetkezve.

El tudtam volna magunkat képzelni egy csomó helyzetben… Nem a szexre gondolok, na jó, arra is, de inkább olyanokra, mint ejtőernyővel ugrani, vagy egy folyóparton, tábortűznél az elejtett zsákmányt sütögetni…

Mondjuk ezt pont el is képzeltük együtt. Iszogatva, nevetgélve, az akár-meg-is-tehetnénk bizsergető érzésétől kísérve. Volt valami nagyon mélyről jövő melegség-érzés abban, ahogy megláttam magam a szemeiben. Tudom, bénán hangzik, de abban a pillanatban olyan férfinak éreztem magam, aki a jég hátán is megél, gondoskodik szíve hölgyéről… és akit mindez levesz a lábáról és remegve bújik az oltalmazó karokba, hogy aztán… Na jó basszus, állj le.

Elbasztad.

Itt volt, belopta magát a szívedbe és Te elengedted. Mit elengedted?! Lökted el, ráztad le magadról…

Jajj hagyjuk már, nem volt ebben ennyi… Blama blama hátán. Még csak nem is a zsánerem.

Igen, akartam, tettem is érte… Hívtam, mentem, kerestem, aztán… nem is tudom. Szétcsúsztam.

Nem vagyok rá képes…

Nem tudom magam az ő szemével látni. Akit én látok a tükörben, az egy balfasz.

Aki megbánt másokat. Aki nem törődik mások érzéseivel. Aki nem tud változni. Aki…  egy kudarc.

Az nem lehet, hogy valakinek Te így, ebben az állapotodban kellesz. Legalábbis nem egy normális nőnek. Ha így, ebben a formádban kellesz neki, akkor tutira nem stimmel vele valami… Dilis csaj.

Nem tudom kinyújtani a kezem és elfogadni az élettől a jót. A kibaszott érdemtelen jót.

_

Fölkelek, a cigi ízét a fogkrémé váltja a számban. Öblítek, köpök egyet. Folyik a víz, a tenyeremmel dörzsölöm a mosdó falára rakódott fehér foltokat. Nézek a tükörbe: Mi van, balfasz, még mindig Te vagy az??

Tiszta pólót húzok.

Csak fel kellene hívni…

A cipősdoboz

A cipősdoboz

Deákné Vászna Blog

| 2020. december 27.

A cipősdoboz

Novella | Deákné Vászna blog

Figyelmeztetés: az alábbi írás valóságban megtörtént eseményeket dolgoz fel, szereplői kitalált személyek. Minden hasonlóság a szomszédoddal, a barátnőddel, a tesóddal, Mimi nénivel, Charlie bácsikáddal vagy önmagaddal pusztán a véletlen műve. Véletlenek pedig, mint tudjuk, nincsenek. 

Deákné egy utolsó mozdulattal rátette a dobozra a tetejét. Sötétszürke díszdoboz ezüst csillagokkal és néhány matricával. Deákné nem tudná pontosan beazonosítani a matricán szereplő hősöket, hisz’ annyi van, hogy követni se tudja őket, de Áron szerint most ez a menő ezért tettek rá bőséggel. A menő hősös matricás dobozt szalaggal átköti, majd az egészet sima postai csomagolópapírba tekeri, több helyen leragasztja és spárgát köt rá kis füllel. Megcímzi, beleteszi a kosárba, hogy ne felejtse itthon. Holnap kimegy a piacra, útközben feladja.

Deákné olvasta egy interjúban, hogy a kicsik sok ajándékot kapnak, a nagyobbakra kevesen gondolnak, ezért “12 éves fiúnak” tervezi az ajándékot és próbálja meg kitalálni (kitaláltatni a fiaival), minek örülne az elképzelt gyerek (aki a valóságban létezik, csak hát nem ismerik). Deákné igyekszik bevonni a fiait a “projektbe” (hogy utálja ezt a szót, de most mindenre ezt mondják, neki is ez jut az eszébe), vegyes sikerrel: mondhatni Áronnal ketten csinálják, mert a nagyobbak hamar kipipálják a feladatot és a maguk részéről ezzel tovább is lépnek a saját érdeklődésük és elfoglaltságaik irányába: azaz nyomkodják a telefont. Deáknénak egy szava se lehet: a Deákné által engedélyezett kütyüidejükben nyomkodnak, legálisan.

Deáknét minden alkalommal elönti a keserűség, amikor a fiai a virtuális világot választják a valóságos helyett, de már nem tesz megjegyzéseket (csak nagyokat sóhajt, de azt még szabad). Tartja magát ahhoz, amit a pszichológus javasolt. Deáknénak fáj, hogy a fiai “ezt a szemetet eszik”, amikor annyi más értékes tartalom és tevékenység volna… Ő nem ezt a példát mutatta!  Deákné számára a legkiábrándítóbb, amikor a gyerekei azért vannak oda, hogy azt nézhessék, amint mások (vadidegenek) játszanak valamelyik népszerű számítógépes játékkal. (“Számítógépes játék” – tessék, ez is milyen ódivatú kifejezés.) Deáknénak viszket a tenyere attól, amilyen stílusban ezek a taknyászok beszélnek. Deák úr hívja így azokat a youtubereket, akiknek a pökhendi, flegma szavain a fiai csüngenek.

“Asszonyom, rengeteg okos ember napi nagyon sok órát dolgozik azon és nagyon sok pénzt keres azzal, hogy olyan játékokat fejlesszen/videókat készítsen, amire a gyerekek rákattannak és a társadalom zöme ezt az életmódjával támogatja. Miből gondolja, hogy ennek a hatása alól kivonhatja magukat?”  – kérdezte a pszichológusnő a nevelési tanácsadóban és akkor Deákné megértette, hogy meg kell elégednie azzal, hogy a saját befolyásolási körén belül kapirgál, így hát azt teszi.

Egy finger skateboard és egy Ron Weasley “herripotteres” lego figura volt a nagyobbak hozzájárulása a dobozhoz, az előbbi érdektelenség miatt, az utóbbi duplán volt meg. Rutinosan oldották meg az ajándékozás “feladatát”, nem úgy Áron, aki a “szívből jövő” részre koncentrált és nagy belső küzdelmet folytatott, hogy a kedvenc Sam, a tűzoltó figuráját bele tegye-e?  Deáknét meghatotta legkisebb gyermeke jósága és lebeszélte róla. Megnyugtatta, hogy a saját készítésű képeslap is elég szívből jövő lesz.

Három különböző méretű új, márkás boxer alsót, egy tinédzser parfümöt, egy pakli francia kártyát, egy marcipános csokit (ez Deákné kedvence, ennyi részrehajlást megengedett magának) tett még a dobozba és két csomag elemet (“ceruzát” meg a “ceruzánál vékonyabb, háromást”), mert azt Deákné anyja is mindig hoz a fiúknak, mert arra mindig szükség van. Hosszasan tipródik, tegye, ne tegye, vajon hogy veszi ki magát, végül mégiscsak becsúsztat egy kétezrest Áron képeslapja mellé a borítékba.

Másnap reggel Deáknét arcul csapja a jeges szél, amikor leviszi a szemetet. Nem megy a piacra ilyen időben, de a postára azért elszalad a csomaggal. Odafelé menet csörög a telefonja, felveszi. A kesztyűje kiesik a zsebéből. Visszafelé veszi észre, amikor felhúzná. Deákné bosszankodik, mert olyan nehezen talál megfelelő méretűt és ezt a kesztyűjét (ami egyébként lovaglókesztyű) annyira szerette.

Már nem csak a lába fázik a jó-esz-ez-még bakancsban, hanem a keze is, amivel az üres kosarat viszi. Átveszi a kesztyűs kezébe, a másikat a zsebébe dugja. Befordul a sarkon és a villanyoszlopon megpillantja az elhagyott kesztyűt. Valaki lehajolt érte, lerázta róla a sarat és jól látható helyre tette.

Deákné, csak úgy a levegőbe, megköszöni az ismeretlen jótevőnek.