Nemrég egy igazán mellbevágó élményben volt részem. Pontosabban kettőben, mert volt egy parkolási incidensem is, de arról majd máskor… Most arról írnék, amit ‘esztétika’ címszóval tároltam el az agyam azon részében, amiről ilyesfajta bölcsességek szoktak keringeni a neten:

Történt ugyanis, hogy egy beszélgetés során, amelyben épp a társkeresős tapasztalataimat osztottam meg, szemtől szemben közölték velem, hogy

ha tetszik, ha nem, az emberek többségének az esztétika számít.

Kíméletlen szavak voltak ezek, hiszen innét csak egy lépés a következtetés: ha sikerrel akarsz járni, dolgoznod kell a külsődön. Mert ez így nem elég vonzó. Legalábbis nem az(ok) számára, aki(k)nek a figyelmére vágysz.

Különösen nagyot üt egy ilyen mondat, ha férfi-nő relációban hangzik el, mert nehéz elvonatkoztatni attól, hogy vajon magában hordozza-e a közlő értékítéletét – és hát ne legyünk naívak, ha már a csúf igazságnál járunk.

Amivel amúgy nincs bajom, sőt: a mottóm is erre épül és az azonos című filmet is imádom….

Meg aztán: néztem én már szembe ennél nagyobb megaláztatással is, szóval ez is menni fog – erősítgettem magam, majd egy lightosabb bánat-zabálást követően (tonhalas szendvics-hegy, diós jégkrém) vettem egy mély levegőt és mint kutya a vizet, ráztam le magamról az “esztétika” mérgező nyilait.

Azért tudtam ezt megtenni, mert rájöttem, hogy ez egy hamis állítás. Nem tudom, honnét, semmi apropója nem volt, de egyszercsak felrémlett bennem a fenti svéd gyerekvers. És akkor belülről mosolyogni kezdtem, a világ pedig ismét kerekedni látszott…

Aki a szívünknek kedves, azt a csámpás fogaival, a narancsbőrével, hegeivel vagy az őszülő hajával és az öregedés minden velejárójával együtt vonzónak fogjuk látni. Ez ilyen egyszerű. Az ‘esztétika’ csak magyarázat minden másra.

Végre itt a vakáció. Nem csak az iskolai, hanem a szabadságos is. Ha lehunyom a szemem, érzem a vízpart illatát, amitől most még pár óra autózás választ el, a naptejét a bőrömön, a horzsolásokat, amiket itt-ott, minden elővigyázatosság ellenére begyűjtök, és előre tudom, hogy a látszat kedvéért bosszankodva, de belül mégis vigyorogva takarítom majd az autót, amikor letelik.

Amikor kinyitom, cikkek jönnek szembe, alatta kommentfolyamok, melyek a női test és a strandolás viszonyát taglalják oda-vissza, minden rétegében és nézőpontból. Beach body, body shaming és társai…

Ez is azon témák egyike, amiknél mindig elszorul egy kicsit a szívem, hogy még mindig van aktualitása, még mindig nem egyértelmű sokaknak, hogy a fürdőzés és a napozás nem összetévesztendő a húspiaccal.

Vissza a méretemhez

Az elmúlt néhány hónapban 11 kg-t fogytam. 12-t, ha a ma reggeli mérlegelést nézem, de biztosra megyek, nem akarok nagyot mondani. Így is furcsa érzés kimondani, mert sose tekintettem magamra úgy, mint aki ilyen tetteket tud és szándékozik véghezvinni. Most is hajlamos vagyok úgy fogalmazni, hogy “így alakult”, holott elsősorban az én tudatos és kevésbé tudatos döntéseim kellettek ahhoz, hogy idáig eljussak.

Jó érzés “csinosodni”, de még jobb érzés megtapasztalni, hogy valami úgy is tud működni, ha nem küzdök érte, hanem csak teszek.

Volt tehát jobb is, rosszabb is a helyzet, ami a kilókat illeti. Mégsem éreztem soha úgy, hogy ennek befolyásolnia kellene azt a cselekedetemet, hogy fürdőruhát húzok és strandra megyek – legfeljebb a fürdőruha választást.

Gyerekkoromban a fürdőruhával kapcsolatban az az egy dolog foglalkoztatott, hogy vajon megszáradt-e valamelyik? Vizes fürdőruhával ugyanis nem mehettünk be a házba, és hiába volt fél tucat fürdőruhám minden szezonban, a kötélen száradó darabok nem mindig tudták követni azt a tempót, ahogy váltogattuk a benti hűsölést, játékot és a strandolást, a kerti locsolóval való szaladgálást vagy medence híján gumicsónakba hordott vödör vizekkel való pacsálást.

Fiatal lányként odáig jutottam, hogy már figyeltem a jellegére is: a stégnél csobbanáshoz a funkcionális, a strandos alkalmakkor a csinosabb darabokat vettem fel. Az egyrészes vs. bikini klasszikus dilemmája nem ért el hozzám, mindkettőben egyformán komfortosan éreztem magam.

Nőként annyi szabályt hoztam magamra nézve, hogy monokinit csakis külföldön és a párom társaságában engedtem meg magamnak. A mai eszemmel ezt sem tenném, de akkor jó volt ez így, a szépség adta magabiztosságot élvezve.

Számomra a mintát fürdőruha témában is édesanyám és keresztanyám adták elsősorban. Alkatilag mindketten eltértek az ideálistól: egyikük pluszban, másikuk mínuszban. Az én szememben mindkét test tökéletes és szeretni való volt. Nem tudom, hogy ebben szerepet játszott-e, mindketten egészséges elfogadással tekintettek magukéra, mindenesetre fel sem merült, hogy a naptól való védekezésen kívül más okuk is lenne magukat takargatni.

A témát nem a test szolgáltatta, hanem a szép fürdőruha beszerzésének lehetőségei. Édesapám a külföldi útjairól mindig hozott valami szép ruhát Édesanyámnak, köztük fürdőruhát is. Emlékszem, alig vártam, hogy a piros Nina Riccit megörököljem tőle.

Ezen kívül arra emlékszem még, mekkora nagy szám volt, amikor megrendezték az első szépségkirálynő választást, amikor is Molnár Csilla fejére került a korona, és minden nő olyan csillagos Yassa fürdőruhát szeretett volna, amiben a lányok vonultak.

Az akkori időkhöz képest most a bőség zavara van: trendtől függetlenül minden színben, fazonban kapni fürdőruhát és már nemcsak egy vagy kétrészesből válogathatunk: tankinik és trikinik szélesítik a választékot. Mégis, mintha visszafelé haladnánk: úgy tűnik, minél több lehetőségünk van a ruhadarab terén és minél több fürdő, strand, wellness hotel áll rendelkezésünkre, annál kevésbé tudjuk azokat önfeledten élvezni.

Pedig csak rajtunk múlik.

Részemről beach & body ON 🙂