Sten-Malte és az esztétika

Deákné Vászna Blog

| 2021. július 3.

Sten-Malte és az esztétika

miképpen mi is… | Deákné Vászna blog

Siv Widerberg

SZERELEM

Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy vörös és elálló
fül.

Nemrég egy igazán mellbevágó élményben volt részem. Pontosabban kettőben, mert volt egy parkolási incidensem is, de arról majd máskor… Most arról írnék, amit ‘esztétika’ címszóval tároltam el az agyam azon részében, amiről ilyesfajta bölcsességek szoktak keringeni a neten:

Történt ugyanis, hogy egy beszélgetés során, amelyben épp a társkeresős tapasztalataimat osztottam meg, szemtől szemben közölték velem, hogy

ha tetszik, ha nem, az emberek többségének az esztétika számít.

Kíméletlen szavak voltak ezek, hiszen innét csak egy lépés a következtetés: ha sikerrel akarsz járni, dolgoznod kell a külsődön. Mert ez így nem elég vonzó. Legalábbis nem az(ok) számára, aki(k)nek a figyelmére vágysz.

Különösen nagyot üt egy ilyen mondat, ha férfi-nő relációban hangzik el, mert nehéz elvonatkoztatni attól, hogy vajon magában hordozza-e a közlő értékítéletét – és hát ne legyünk naívak, ha már a csúf igazságnál járunk.

Amivel amúgy nincs bajom, sőt: a mottóm is erre épül és az azonos című filmet is imádom….

Meg aztán: néztem én már szembe ennél nagyobb megaláztatással is, szóval ez is menni fog – erősítgettem magam, majd egy lightosabb bánat-zabálást követően (tonhalas szendvics-hegy, diós jégkrém) vettem egy mély levegőt és mint kutya a vizet, ráztam le magamról az “esztétika” mérgező nyilait.

Azért tudtam ezt megtenni, mert rájöttem, hogy ez egy hamis állítás. Nem tudom, honnét, semmi apropója nem volt, de egyszercsak felrémlett bennem a fenti svéd gyerekvers. És akkor belülről mosolyogni kezdtem, a világ pedig ismét kerekedni látszott…

Aki a szívünknek kedves, azt a csámpás fogaival, a narancsbőrével, hegeivel vagy az őszülő hajával és az öregedés minden velejárójával együtt vonzónak fogjuk látni. Ez ilyen egyszerű. Az ‘esztétika’ csak magyarázat minden másra.

Beach body 44

Deákné Vászna Blog

| 2021. június 30.

Beach body 44

Ha engem kérdezel… | Deákné Vászna blog

A minap egy mellbevágó kijelentés ért “esztétika” címszóval, és rögtön besoroltam azon dolgok közé, melyekkel a mottóm szerint teendőm van.

Addig is, amíg helyre teszem a gondolataimat e téren, villantok egy 44-es beach body-t.

Nem a méret a 44-es (volt olyan is), hanem az évjárat, de ez nagyjából mindegy is.

Végre itt a vakáció. Nem csak az iskolai, hanem a szabadságos is. Ha lehunyom a szemem, érzem a vízpart illatát, amitől most még pár óra autózás választ el, a naptejét a bőrömön, a horzsolásokat, amiket itt-ott, minden elővigyázatosság ellenére begyűjtök, és előre tudom, hogy a látszat kedvéért bosszankodva, de belül mégis vigyorogva takarítom majd az autót, amikor letelik.

Amikor kinyitom, cikkek jönnek szembe, alatta kommentfolyamok, melyek a női test és a strandolás viszonyát taglalják oda-vissza, minden rétegében és nézőpontból. Beach body, body shaming és társai…

Ez is azon témák egyike, amiknél mindig elszorul egy kicsit a szívem, hogy még mindig van aktualitása, még mindig nem egyértelmű sokaknak, hogy a fürdőzés és a napozás nem összetévesztendő a húspiaccal.

Vissza a méretemhez

Az elmúlt néhány hónapban 11 kg-t fogytam. 12-t, ha a ma reggeli mérlegelést nézem, de biztosra megyek, nem akarok nagyot mondani. Így is furcsa érzés kimondani, mert sose tekintettem magamra úgy, mint aki ilyen tetteket tud és szándékozik véghezvinni. Most is hajlamos vagyok úgy fogalmazni, hogy “így alakult”, holott elsősorban az én tudatos és kevésbé tudatos döntéseim kellettek ahhoz, hogy idáig eljussak.

Jó érzés “csinosodni”, de még jobb érzés megtapasztalni, hogy valami úgy is tud működni, ha nem küzdök érte, hanem csak teszek.

Volt tehát jobb is, rosszabb is a helyzet, ami a kilókat illeti. Mégsem éreztem soha úgy, hogy ennek befolyásolnia kellene azt a cselekedetemet, hogy fürdőruhát húzok és strandra megyek – legfeljebb a fürdőruha választást.

Gyerekkoromban a fürdőruhával kapcsolatban az az egy dolog foglalkoztatott, hogy vajon megszáradt-e valamelyik? Vizes fürdőruhával ugyanis nem mehettünk be a házba, és hiába volt fél tucat fürdőruhám minden szezonban, a kötélen száradó darabok nem mindig tudták követni azt a tempót, ahogy váltogattuk a benti hűsölést, játékot és a strandolást, a kerti locsolóval való szaladgálást vagy medence híján gumicsónakba hordott vödör vizekkel való pacsálást.

Fiatal lányként odáig jutottam, hogy már figyeltem a jellegére is: a stégnél csobbanáshoz a funkcionális, a strandos alkalmakkor a csinosabb darabokat vettem fel. Az egyrészes vs. bikini klasszikus dilemmája nem ért el hozzám, mindkettőben egyformán komfortosan éreztem magam.

Nőként annyi szabályt hoztam magamra nézve, hogy monokinit csakis külföldön és a párom társaságában engedtem meg magamnak. A mai eszemmel ezt sem tenném, de akkor jó volt ez így, a szépség adta magabiztosságot élvezve.

Számomra a mintát fürdőruha témában is édesanyám és keresztanyám adták elsősorban. Alkatilag mindketten eltértek az ideálistól: egyikük pluszban, másikuk mínuszban. Az én szememben mindkét test tökéletes és szeretni való volt. Nem tudom, hogy ebben szerepet játszott-e, mindketten egészséges elfogadással tekintettek magukéra, mindenesetre fel sem merült, hogy a naptól való védekezésen kívül más okuk is lenne magukat takargatni.

A témát nem a test szolgáltatta, hanem a szép fürdőruha beszerzésének lehetőségei. Édesapám a külföldi útjairól mindig hozott valami szép ruhát Édesanyámnak, köztük fürdőruhát is. Emlékszem, alig vártam, hogy a piros Nina Riccit megörököljem tőle.

Ezen kívül arra emlékszem még, mekkora nagy szám volt, amikor megrendezték az első szépségkirálynő választást, amikor is Molnár Csilla fejére került a korona, és minden nő olyan csillagos Yassa fürdőruhát szeretett volna, amiben a lányok vonultak.

Az akkori időkhöz képest most a bőség zavara van: trendtől függetlenül minden színben, fazonban kapni fürdőruhát és már nemcsak egy vagy kétrészesből válogathatunk: tankinik és trikinik szélesítik a választékot. Mégis, mintha visszafelé haladnánk: úgy tűnik, minél több lehetőségünk van a ruhadarab terén és minél több fürdő, strand, wellness hotel áll rendelkezésünkre, annál kevésbé tudjuk azokat önfeledten élvezni.

Pedig csak rajtunk múlik.

Részemről beach & body ON 🙂 

Illegális Mikulás

Illegális Mikulás

Deákné Vászna Blog

| 2020. december 7.

Illegális Mikulás

Mikulás 2020 

Helllo covid, hello Miki-tilalom

 

Imi nagy Mikulás-rajongó, és nem csak decemberben jut eszébe a fehér szakállú öregúr, hanem augusztusban is képes emlegetni. Néhány éve még volt mikulás-ruhája is, amit egy turiban találtam és amíg ki nem nőtte, Miklós nap környékén magára öltötte. Ja, és egyszer farsangkor is Mikulásnak öltözött. Megszoktam hát, hogy a Mikulás fontos, de nem gondoltam volna, hogy másnak is…

 

Múlt hét elején az iskola előtt megállított egy osztálytárs anyukája és aggódva kérdezte, hogy mit tudok a Mikulás-helyzetről, neki valami olyat mondtak, hogy idén talán nem lehet, de ő ezt nem is érti, mert a másik gyerekének az iskolájában mindent ugyanúgy lehet, tortát is bevinni szülinapra, meg Mikulás csomagot is, szegény beteg gyerekek legalább egy kis szaloncukrot kapjanak… Mindezt egy szuszra, én még kávé nélkül néztem ki a fejemből, de igyekeztem követni. Miután meghallgattam, megnyugtatom, hogy nem tudok semmit ezzel kapcsolatban, de utána nézek. Becsülöm az anyukát, mert többször említette nekem, hogy ő maga intézetben nőtt fel és látszik, hogy mennyire igyekszik szépen nevelni a lányait, mindent megadni nekik, most is odafigyel, nehogy kimaradjon nekik a Mikulás-élmény.

Kedves tőle, hogy így szívén viseli a gyerekek sorsát, mert ez ugye nem az az iskola, ahol a tízévesek iphone-okkal licitálnak egymásra és megszólják a másikat a noname focilabdáért (ez utóbbi a másik fiammal esett meg az egyébként keresztény iskolában). Volt, amikor a férjem megkérdezte a szomszéd osztályból a tanárnőt, hogy mekkora az egyik gyerek lába, és elment, vett neki bélelt bakancsot, mert hogy a kisfiú télvíz idején is egy szál tornacipőben járt. Vagyis nemhogy kiscsizma-suvickolás, de kiscsizma sincs többeknél.

Mindeközben nekünk volt olyan évünk, hogy a gyerekeink fejenként 11 Mikulás-csomagot kaptak. Mamák, Tantikánk, nagynéni, keresztszülők, szomszédok, ovis Mikulás, alapítványi Mikulás, szakszervezeti Mikulás – mind gondoltak arra, hogy ne árválkodjanak a kiscsizmák az ablakban. Akik ilyen szerencsés helyzetben vannak, talán nem érzik a jelentőségét, kevésbé érzékelik, milyen örömöt tud okozni egy-egy hagyományos, édességekkel megtöltött piros zsákocska. Főleg, ha az az egy érkezik 

 

Másnap reggel felhívom az osztályfőnököt. Megtudom, hogy törik a fejüket a megoldáson, mert hogy utasításba adták nekik, hogy nem lehet ünnepség, nem mehet hozzájuk Mikulás és az adományokat se fogadhatják el. De nagyon szeretnének valamit a gyerekeknek, mert idén amúgy is nagyon ingerszegény a tanévük. (Valóban, máskor szorgalmasan viszik őket könyvtárba, kiállításra, a Kolon-tóhoz, meg amire lehetőség van ilyen gyerekekkel.) Felajánlom, hogy elintézem a csomagokat és leadom a portán. Vásárolni nem tilos, amúgy is én volnék az SZMK-s anyuka, abba, hogy osztálypénzből veszek valami szükségeset az osztálynak, nem köthetnek bele. Majd ügyelek arra, hogy csak gyárilag csomagolt nyalánkság kerüljön a zacskókba és semmi romlandó (pl. mandarin), mert hogy vannak karanténban lévő diákok, ők csak később fogják megkapni. Pénzt megintcsak nem tilos adományozni, ezért később édesanyám épp annyit tesz hozzá az osztálypénzhez, amennyit az Aldiban elköltök.

Mire ezt így kitaláljuk, sietek is, hogy még az idősávomban, mint 65 év alatti Mikulás, megejtsem a bevásárlást. Piros zacskóért külön el kell mennem, mert azt se az Aldiban, se a Lidlben nem árulnak. Hazaérve a konyhaasztalon kiporciózom a zsákmányt: 13 felé osztom a csokit, cukrot, mogyorót és készítek három “felnőttes” csomagocskát is, hogy a tanárok se maradjanak meglepi nélkül. 

Jószívű vagyok, virgácsot senkinek se osztok. 

 

 

Az élet védelme

Az élet védelme

Deákné Vászna Blog

| 2020. október 29.

Az élet védelme

A lengyel abortusztörvény margójára.

Anyaságom és a közösségi média-szocializációm kezdetei nagyjából egy időre tehetők. Akkoriban még nem volt FB; blogokon és fórumokon tettük mindazt, amire ma sokkal szélesebb körben van lehetőségünk: platformok sokasága áll rendelkezésünkre, hogy hozzászóljunk, véleményezzünk, megosszunk… Mégis, ahogy elnézem: csak a technológia fejlődött, a kommentek tartalma, stílusa mintha mit sem változott volna. Az iPhone-os halaskofák idejét éljük: ugyanaz a demagógia, agresszív kommunikáció jellemzi a main streamet, melyet a magamfajta (nem sznobságból, hanem józan paraszti megfontolásból) kerülni igyekszik – de attól még létezik és bármikor belefuthatok.

Tizenévvel ezelőtt engem is olyan kérdések foglalkoztattak, mint az anyatejes táplálás, a csecsemők mozgásfejlődése, oltások, mondókák, babaruhák lelőhelyei – és egy sor speciális téma, mivel kisfiam koraszülöttként jött világra, két hetesen újra kellett éleszteni és ennek következtében agysérüléssel és több súlyos rendellenességgel indult az élete.

Terhességem alatt nem okozott gondot, hogy ne igyak alkoholt, mivel előtte se volt jellemző; a cigit se kellett letennem, mivel soha nem szívtam. A kávé hiányzott, de nem éreztem nagy áldozatnak. Férjem áfonyát, lazacot vásárolt a boltban és boldoggá tette a tudat, hogy gondoskodik a magzata egészséges fejlődéséről. Nem ettem kettő helyett, nem jártam fürdőbe, nem cipekedtem, nem másztam létrára. A HELLP szindrómát így sem tudtam elkerülni.

Miközben a pelenkákról olvasgattam és el-elkalandoztam a baba-mama blogokon és fórumokon, egyszer csak lesokkolódtam egy nekem címzett kommenttől, ami meglehetősen vehemensen kelt ki mind a koraszülöttek életben tartása, mind a sérült gyerekek ellen – ez utóbbinál magától értetődőnek vette, hogy minden bizonnyal már a terhesség során kiderült valamiféle magzati rendellenesség és ezzel együtt döntöttünk a kihordása és világra hozása mellett. Ez volt az első alkalom, amikor szembe találtam magam ezekkel az előítéletekkel.

Akkoriban még nem sejtettem, hogy mennyi indulat lakozik az emberek egy részében, akik a saját sikertelenségük feletti frusztrációt azzal vezetik le, hogy logikai láncot alkotnak a saját befizetett adójuk és a Taigetosz létjogosultsága között, mindezt valami ál-humánus (valójában önigazoló) cukormázzal leöntve.

Később egyre többször és változatosabb formákban találkoztam az ítélkezésekkel, amelyekkel a sérült gyerekeket és az őket nevelő családokat szokás illetni.

Sok gyereket megismertem, akiknek az élete hasonlóan, vagy még inkább küzdelmekkel teli. Sok fájdalmat, szenvedést láttam és rengeteg kitartást, szeretetet is.

.

Életek, melyek felülmúlták a várakozásokat. Gyerekek és felnőttek, akik túl vannak a megjósolt életkoron, megtanultak járni, ép értelműek. Fogyatékkal, teljes életet élnek. Szeretnek és szeretve vannak.

Életek, melyek fizikai és mentális korlátok közé szorultak, mert nem állt mögöttük olyan család, ami biztosítani tudta volna számukra a jobb életminőség eléréséhez szükséges erőforrásokat.

Életek, melyek megrogytak a kereszt súlya alatt.

A repülőkön a vészhelyzeti protokoll az oxigénmaszkok használatával kapcsolatban külön felhívja az anyák figyelmét, hogy először a magukét vegyék fel és csak aztán forduljanak a gyermekük felé – hiszen ha elájulnak, nem tudnak segíteni neki.

Az élet védelme mindenkit megillet. Azt is, aki hordozza.

Könyvem-könyvem, mondd meg nékem…

Könyvem-könyvem, mondd meg nékem…

Deákné Vászna Blog

| 2020. október 15.

Könyvem-könyvem, mondd meg nékem…

Egy többrendbeli könyvdarálás margójára.

A könyvtárosokról él néhány sztereotípia. Ilyenek, hogy örökké kötött kardigánban járnak, imádják a macskákat és az otthonuk olyan, mint egy antikvárium és selejtezéskor mindenféle pszichoszomatikus tüneteket produkálnak.

Nos, én nem tartozom azok közé, akiknél roskadoznak a polcok és a selejtezést traumaként élik meg. Nem vérzik a szívem minden egyes kötetért, hamar döntök arról, mi képvisel számomra értéket – tartalmi vagy egyéb szempontból.

Más a helyzet, amikor emblematikus könyv bezúzásról, égetésről, “darálásról” van szó.

Nem jönnék most a Heine-i hasonlattal, a történelmi példákkal – megtették ezt már sokan az elmúlt hetekben.

A saját emlékeim közül azért megosztanék egyet, csak hogy a fiatalabb olvasók számára is világos legyen: amikor múlt időben beszélünk az ideológiai alapú könyv megsemmisítésekről, nem a búr háborúig kell visszamenni az időben…

Gyerekkoromban (80-as évek) az evangélikus espereshez jártunk németórára – akkoriban az általános iskolákban csak oroszt lehetett és kellett tanulni – ott hallottam először arról, hogy jobban is meg lehet rongálni egy könyvet annál, mint amit a saját hanyagságom okán néha elkövetek: az Erdélybe adományként küldött Bibliákat a románok elkobozták, bezúzatták és WC-papírként hasznosították újra. Konkrétan kivehetők voltak az ige-foszlányok a tekercseken.

A későbbiekben akkor találkoztam a jelenséggel, amikor a Híradóban tudósítottak egy-egy fundamentalista máglyáról. Ezeken könnyű volt egy szomorkás sóhajjal továbblépni, hiszen távoli, szélsőséges vallás és/vagy ideológia által uralt országokban történt, ami nem érintette a napi valóságomat. Nem úgy, mint a mostani eset, ami sajnálatos módon a “mi hazánkban” esett meg.

Abba most nem mennék bele, hogy könyvtárosként és szülőként szerzett tapasztalataim alapján milyen nagyfokú képmutatásnak tartom az aggodalmat a mesekönyv-piacon megjelenő tartalmak miatt.

Azt se részletezném, hogy mennyire kiábrándítónak tartom, hogy 2020-ban, Európa szívében még mindig ott tartunk, hogy keresztényi értékekre hivatkozunk és közben nem értjük, hogy a #loveislove és a #godislove közé & is tehető.

…hogy a panem et circenses még mindig aktuális, hiába szeretjük azt gondolni magunkról, hogy a Nobel-díjasok nemzete vagyunk.

Nézem a mostanra mémmé vált politikusasszony reality show-k celebjeire emlékeztető erőlködését, hogy mit meg nem tesz, hogy a három percnyi hírnévből olyan tőkét kovácsoljon magának, amiből még fél évig nyilatkozgathat majd a futottak még kategóriás magazinokban… – és aki most vélhetően a magyar anyák Jean D’Arc-jának érzi magát – és közben olyasmik járnak a fejemben, hogy vajon mikor jut el az oktatás arra a szintre, hogy a kovalens kötés helyett önismeretet tanuljanak a diákjaink? Hogy az érettségizett (pláne diplomás) felnőtteknek ne okozzon gondot annak a helyén kezelése, hogy léteznek az sajátjától eltérő ízléssel, hittel, kultúrával, gondolkodással élő emberek, valamint az “élni és élni hagyni” alkalmazása a gyakorlatban.

Nem áll szándékomban a Mi Hazánk Dolores Umbridge-ét megkonyhapszichologizálni, csupán annyit jegyeznék meg: nehéz elképzelni, hogy valaki, aki megéli a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást és támogatják a kiteljesedését a vágyott területeken, késztetést érezzen bármilyen kirekesztő megnyilvánulásra.