Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy az elmúlt évtizedben előfordult volna olyan, hogy egy-egy csajos napnál több időt fordíthattam volna magamra. Idén úgy adódott, hogy a fiúk a Mamához szerettek volna menni az őszi szünetre, mert a megszokottnál régebben jártak ott, én pedig szerettem volna a kedvenc évszakom utolsó, szépnek jósolt hetét a nyaralóban tölteni. A férjem új munkahelyen kezdett el dolgozni, így nem volt opció, hogy szabadságot vegyen ki. Úgy döntöttem, hogy kivételesen nem maradok itthon, hogy valami takarítós-rendrakós-felújítós projektbe fordítsam ezt a pár napot, hanem elmegyek egyedül, rám fér a pihenés.

A szünet – és egyben az “anyaszabim” – első napján bepakolok az autóba, a fiúkat leteszem a Mamánál és folytatom az utam Tihanyba.

Többször emlékeztetem magam, hogy nem vagyok időhöz kötve, bárhol megállhatok, akár kitérőt is tehetek, ha ahhoz lenne kedvem. Felötlik bennem, hogy körbenézek valamelyik a lomisnál, de végül csak Cecén állok meg dísztököket venni.

Mikor megérkezem, rutinszerűen fogok hozzá a teendőkhöz: felkapcsolom az áramot, megnyitom a víz főcsapját, kitárom az ajtókat, hogy gyorsan kiszellőztessek. Az első kihívás rögtön ezután következik: ahhoz, hogy begyújtsak a kályhába, gyújtósra is szükség lesz. Azt pedig hasítani kell. 

A férjem úgy tervezte, hogy lejön még az őszi szünet előtt és készít elő néhány láda gyújtóst, de végül nem tudott rá sort keríteni. Így az első utam a kert végébe vezet, a farakáshoz. Évtizedek óta nem volt balta a kezemben. Azzal biztatom magam, hogy ha nagyon nem megy, beülök az autóba és veszek a benzinkúton egy köteg bográcsfát. Ha ott már nem árulnak, akkor még mindig elmehetek a veszprémi OBI-ba…  Nagyot lendíttek, a balta félig széthasítja a hasábot, ami a következő csapással ketté is esik. Meg vagyok dicsőülve: megy ez nekem! Ezután csak rakosgatom a rönkre a hasábokat, míg egy kosárra valót fel nem aprítotok. 

Ezzel túl vagyok a nehezén, a kályhában tüzet rakni már nem tűnik olyan bonyolultnak – végül is cserkész voltam, menni fog… Összegyűrt újságpapírt teszek alulra, majd a gyújtósból gúlát építek, ügyelve arra, hogy belülre kerüljenek a vékonyabb lécek. Kezembe veszem a gyufát – és eszembe jut, amikor cserkész portyán a feladat részeként csak 3 szál gyufa lehetett nálunk… Hurrá, begyulladt! Nem sokkal később ropog a tűz a kályhában.

A fiúk híján egymagam hurcolkodom be az autóból. Aznapra nem sok tervem van: bekészítem a tűzifát éjszakára, megágyazok magamnak a kályha mellett, megnézek egy filmet, olvasok és hamar elalszom. 

Másnap korán kelek, felmegyek az apátságba misére. Szokatlan, hogy nem kell keltegetnem a fiúkat és hiányérzetem van, amiért nem látom Tibikémet ministrálni és nem kuncsorog apróért, hogy gyertyát gyújthasson… De jól nézek ki: reggel ráértem csak a saját outfitemmel foglalkozni.

Délelőtt lemegyek a stéghez, kimerem a csónakot. Erről megint csak a kis “Tutajos” jut eszembe – és, hogy mennyire be vagyok rozsdásodva. Ezért teszek egy nagyobb sétát, majd hazaérve hasítok még egy adag fát, hogy teljes legyen a testmozgás.

Helyükre pakolom a mosva-vasalva visszahozott ágyneműket, törülközőket, konyharuhákat. 

Napközben többször felriadok: mintha a fejemben egy elakadt kakukkos óra időnként elkurjantaná magát: “hány óra van? indulni kell Imiért/Tibiért!” vagy “Imikém, bevetted a gyógyszered?”. 

A hét minden napján korán kelek. Rendszerben élek: kávét főzök, fürdök, beágyazok, lesöpröm a teraszt. Kitakarítom, majd megrakom a kályhát. Tűzifát készítek elő. Jó az idő, csak délután gyújtok be. Főzök, elmosogatok. Boltba nem kell mennem, elvagyok azzal, ami van. Sétálok, beszélgetek a szomszédokkal.

Nem tudok nem csinálni valami hasznosat is: rendet rakok a játékok közt, az ágyneműs szekrényben, a rajzeszközök közt. Pókhálózok. Kiválogatom a fiúk kinőtt ruháit, a sekrestyés segítségével elajándékozom őket.

Három nap után rácsodálkozok a kanapéra: a plédek és a díszpárnák úgy vannak, ahogy elrendeztem őket. Nem kell naponta többször megigazítanom. Ugyanez a helyzet az étkezőasztallal is, meg úgy általában a nappalival: a nap nagy részében vállalhatóan néz ki és ez új élmény. 

Azt terveztem, hogy majd kedvemre kreatívkodok, és nem esik nehezemre tartani magam az elképzeléshez: minden nap alkotok valamit. Őszi kopogtatót az ajtóra, virággal töltött dísztököt, otthonra termésekből készített asztali díszt. 

A férjem egyre gyakrabban telefonál. Nem aggódik értem, mert tudja, hogy jól elvagyok és feltalálom magam – csak ő nem találja a helyét nélkülünk. A fiúk vígan elvannak. Néha beszélünk, de általában sietve leteszik, mert “dolguk van”. Játszanak, tévéznek, bicikliznek.

Bemegyek Veszprémbe, nézelődöm az üzletekben. Nincs különösebb célom, mindenem megvan. Eszembe jutnak a nyáron a barátnőimmel tett shopping programok. A C&A-ban megkeresem azt a pulóvert, amit Szegeden nézett a férjem, de végül nem vette meg és utólag megbánta. Van a méretében, hurrá! Megveszem. Meg egy másikat, és egy inget is hozzá. Meg egy sálat. 

Útközben a TPMS alacsony légnyomást jelez a bal első kerékben. Nem zuhan az érték, nem is érzem az autón, szerencsére nem defekt. Bekanyarodok egy benzinkútra, a kutas segít, mind a négy kereket ideálisra fújja. Ritkán járok tankolni, de olyankor szeretem, ha a kutas odajön. Nálam ez olyan régimódi elvárás, mint, hogy egy férfi nyissa ki az ajtót előttem vagy segítse fel a kabátomat. 

Veszek egy kiegészítő adatcsomagot a telefonomra, végzek némi adatmentést a laptopon, simítgatom a weboldalaimat. Kipróbálok egy-egy plugint, elkészítek néhány grafikát, megírok pár szöveget.

Sokat olvasok. Megnézek egy-két filmet és egy sorozatot. Megfogalmazódik bennem egy-egy téma, amiről jó lenne írni, de nem fogok hozzá, nem akarok sokáig a laptop előtt ülni. 

Unokatesómmal ültetünk egy diófát.

Hamar eltelt ez a pár nap, de nagyon hálás vagyok értük!