Sötétedik. Kilépek a teraszra, hogy összeszedjem a székekről a párnákat. Egy pillanatra ledermedek, mert egy róka néz rám vissza az udvar közepéről. Nézzük egymást: én hátrálni kezdek be a házba, ő elindul az utca felé. A ház mellett halad, én keresztül a házon, kinyitom a bejárati ajtót, hogy meggyőződjek róla, elment-e? Még látom: sietősen szedi a lábát az előkerten át, a kapu előtt megáll, visszanéz rám, majd eliszkol.

Rusnya egy példány volt szegény; első gondolatom az, hogy biztosan veszett, azért. Rákeresek a neten, majd felhívom egy vadász ismerősömet, hogy ilyenkor mi a teendő. Nemsokára megtudom, hogy nem rókát láttam, hanem aranysakált.

Szóval így néz ki – állapítom meg magamban. Amikor korábban állatkertben vagy vadasparkban szerettem volna megnézni, sose jártam szerencsével, nem akaródzott előbújnia a rejtekéből.

_

Szeretném azt hinni, hogy úgy élek, hogy nem bántok meg másokat. Legalábbis nem tiprok lábbal beléjük. Olyan nagyon…

De persze igen. Megteszem akaratlanul is, úgy, hogy észre se veszem. Meg úgy is, hogy észlelem, de annyiban hagyom. Gyarló vagyok, nincs kedvem foglalkozni vele. A másikkal… A másik érzéseivel. A saját kényelmem, pillanatnyi teherbírásom, érdektelenségem előrébb való.

Ilyen a bennem élő sakál. Nem egy ordas fenevad, épphogy csak portyázik egyet, de azt azért megteszi.

Az utóbbi években nagyon igyekszem. Tudatos lettem e téren is: odafigyelek a szavaimra, a tetteimre és kevesebbet mulasztok. Ez utóbbi mondjuk erősen relatív, hiszen a ‘mit tehetnék még’ lista természetszerűleg végtelen. De fogadjuk el, hogy igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy kevesebb restanciám legyen.

Nem volt ez mindig így. Életem korábbi szakaszaiban sok fájdalmat okoztam. Némelyiket máig szégyellem és csak abban bízom, hogy idővel megbocsátottak nekem.

Jogos tehát, hogy kapom a pofonokat, a “karma utolér”.

De most már szeretnék egy kicsit megpihenni…

Őszintén hiszem, hogy a legtöbbért már megfizettem. A többihez kérnék egy kis haladékot… Lehetne? Csak egy kicsit. Amíg összeszedem magam. Ledolgoznám. Jóvá tenném. Megengeded, uram!?

_

Nemrég valamit elrontottam. Nagyon. Türelmetlen voltam. Figyelmetlen. Nem hallottam meg a kérést, s a vesztembe rohantam.

Nagyon megbántam. Utólag mindent látok. Az összes pontot, amikor hibáztam. Amikor dönthettem volna másként. Amikor szólhattam, cselekedhettem volna másként. De ezt akkor nem értettem…

Telik-múlik az idő és én nem tudok napirendre térni felette. Mint rövidfilmeket újra és újra lejátszom magamban a történteket.

Hiába válik világossá sok minden, nem tudok visszamenni az időben, hogy megintsem magam: a szeretet türelmes…

Alkudozom a Jóistennel: csak még egy esélyt adjon… Csak egyetlen esélyt kérek! Szeretném még egyszer megpróbálni. Szeretném helyre hozni…

Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Látod, Uram!? Kivénhedt jószág már a sakál, jártányi ereje sincsen….

Most még megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.