Nemrég egy igazán mellbevágó élményben volt részem. Pontosabban kettőben, mert volt egy parkolási incidensem is, de arról majd máskor… Most arról írnék, amit ‘esztétika’ címszóval tároltam el az agyam azon részében, amiről ilyesfajta bölcsességek szoktak keringeni a neten:

Történt ugyanis, hogy egy beszélgetés során, amelyben épp a társkeresős tapasztalataimat osztottam meg, szemtől szemben közölték velem, hogy

ha tetszik, ha nem, az emberek többségének az esztétika számít.

Kíméletlen szavak voltak ezek, hiszen innét csak egy lépés a következtetés: ha sikerrel akarsz járni, dolgoznod kell a külsődön. Mert ez így nem elég vonzó. Legalábbis nem az(ok) számára, aki(k)nek a figyelmére vágysz.

Különösen nagyot üt egy ilyen mondat, ha férfi-nő relációban hangzik el, mert nehéz elvonatkoztatni attól, hogy vajon magában hordozza-e a közlő értékítéletét – és hát ne legyünk naívak, ha már a csúf igazságnál járunk.

Amivel amúgy nincs bajom, sőt: a mottóm is erre épül és az azonos című filmet is imádom….

Meg aztán: néztem én már szembe ennél nagyobb megaláztatással is, szóval ez is menni fog – erősítgettem magam, majd egy lightosabb bánat-zabálást követően (tonhalas szendvics-hegy, diós jégkrém) vettem egy mély levegőt és mint kutya a vizet, ráztam le magamról az “esztétika” mérgező nyilait.

Azért tudtam ezt megtenni, mert rájöttem, hogy ez egy hamis állítás. Nem tudom, honnét, semmi apropója nem volt, de egyszercsak felrémlett bennem a fenti svéd gyerekvers. És akkor belülről mosolyogni kezdtem, a világ pedig ismét kerekedni látszott…

Aki a szívünknek kedves, azt a csámpás fogaival, a narancsbőrével, hegeivel vagy az őszülő hajával és az öregedés minden velejárójával együtt vonzónak fogjuk látni. Ez ilyen egyszerű. Az ‘esztétika’ csak magyarázat minden másra.