Deákné egy utolsó mozdulattal rátette a dobozra a tetejét. Sötétszürke díszdoboz ezüst csillagokkal és néhány matricával. Deákné nem tudná pontosan beazonosítani a matricán szereplő hősöket, hisz’ annyi van, hogy követni se tudja őket, de Áron szerint most ez a menő ezért tettek rá bőséggel. A menő hősös matricás dobozt szalaggal átköti, majd az egészet sima postai csomagolópapírba tekeri, több helyen leragasztja és spárgát köt rá kis füllel. Megcímzi, beleteszi a kosárba, hogy ne felejtse itthon. Holnap kimegy a piacra, útközben feladja.

Deákné olvasta egy interjúban, hogy a kicsik sok ajándékot kapnak, a nagyobbakra kevesen gondolnak, ezért “12 éves fiúnak” tervezi az ajándékot és próbálja meg kitalálni (kitaláltatni a fiaival), minek örülne az elképzelt gyerek (aki a valóságban létezik, csak hát nem ismerik). Deákné igyekszik bevonni a fiait a “projektbe” (hogy utálja ezt a szót, de most mindenre ezt mondják, neki is ez jut az eszébe), vegyes sikerrel: mondhatni Áronnal ketten csinálják, mert a nagyobbak hamar kipipálják a feladatot és a maguk részéről ezzel tovább is lépnek a saját érdeklődésük és elfoglaltságaik irányába: azaz nyomkodják a telefont. Deáknénak egy szava se lehet: a Deákné által engedélyezett kütyüidejükben nyomkodnak, legálisan.

Deáknét minden alkalommal elönti a keserűség, amikor a fiai a virtuális világot választják a valóságos helyett, de már nem tesz megjegyzéseket (csak nagyokat sóhajt, de azt még szabad). Tartja magát ahhoz, amit a pszichológus javasolt. Deáknénak fáj, hogy a fiai “ezt a szemetet eszik”, amikor annyi más értékes tartalom és tevékenység volna… Ő nem ezt a példát mutatta!  Deákné számára a legkiábrándítóbb, amikor a gyerekei azért vannak oda, hogy azt nézhessék, amint mások (vadidegenek) játszanak valamelyik népszerű számítógépes játékkal. (“Számítógépes játék” – tessék, ez is milyen ódivatú kifejezés.) Deáknénak viszket a tenyere attól, amilyen stílusban ezek a taknyászok beszélnek. Deák úr hívja így azokat a youtubereket, akiknek a pökhendi, flegma szavain a fiai csüngenek.

“Asszonyom, rengeteg okos ember napi nagyon sok órát dolgozik azon és nagyon sok pénzt keres azzal, hogy olyan játékokat fejlesszen/videókat készítsen, amire a gyerekek rákattannak és a társadalom zöme ezt az életmódjával támogatja. Miből gondolja, hogy ennek a hatása alól kivonhatja magukat?”  – kérdezte a pszichológusnő a nevelési tanácsadóban és akkor Deákné megértette, hogy meg kell elégednie azzal, hogy a saját befolyásolási körén belül kapirgál, így hát azt teszi.

Egy finger skateboard és egy Ron Weasley “herripotteres” lego figura volt a nagyobbak hozzájárulása a dobozhoz, az előbbi érdektelenség miatt, az utóbbi duplán volt meg. Rutinosan oldották meg az ajándékozás “feladatát”, nem úgy Áron, aki a “szívből jövő” részre koncentrált és nagy belső küzdelmet folytatott, hogy a kedvenc Sam, a tűzoltó figuráját bele tegye-e?  Deáknét meghatotta legkisebb gyermeke jósága és lebeszélte róla. Megnyugtatta, hogy a saját készítésű képeslap is elég szívből jövő lesz.

Három különböző méretű új, márkás boxer alsót, egy tinédzser parfümöt, egy pakli francia kártyát, egy marcipános csokit (ez Deákné kedvence, ennyi részrehajlást megengedett magának) tett még a dobozba és két csomag elemet (“ceruzát” meg a “ceruzánál vékonyabb, háromást”), mert azt Deákné anyja is mindig hoz a fiúknak, mert arra mindig szükség van. Hosszasan tipródik, tegye, ne tegye, vajon hogy veszi ki magát, végül mégiscsak becsúsztat egy kétezrest Áron képeslapja mellé a borítékba.

Másnap reggel Deáknét arcul csapja a jeges szél, amikor leviszi a szemetet. Nem megy a piacra ilyen időben, de a postára azért elszalad a csomaggal. Odafelé menet csörög a telefonja, felveszi. A kesztyűje kiesik a zsebéből. Visszafelé veszi észre, amikor felhúzná. Deákné bosszankodik, mert olyan nehezen talál megfelelő méretűt és ezt a kesztyűjét (ami egyébként lovaglókesztyű) annyira szerette.

Már nem csak a lába fázik a jó-esz-ez-még bakancsban, hanem a keze is, amivel az üres kosarat viszi. Átveszi a kesztyűs kezébe, a másikat a zsebébe dugja. Befordul a sarkon és a villanyoszlopon megpillantja az elhagyott kesztyűt. Valaki lehajolt érte, lerázta róla a sarat és jól látható helyre tette.

Deákné, csak úgy a levegőbe, megköszöni az ismeretlen jótevőnek.