A könyvtárosokról él néhány sztereotípia. Ilyenek, hogy örökké kötött kardigánban járnak, imádják a macskákat és az otthonuk olyan, mint egy antikvárium és selejtezéskor mindenféle pszichoszomatikus tüneteket produkálnak.

Nos, én nem tartozom azok közé, akiknél roskadoznak a polcok és a selejtezést traumaként élik meg. Nem vérzik a szívem minden egyes kötetért, hamar döntök arról, mi képvisel számomra értéket – tartalmi vagy egyéb szempontból.

Más a helyzet, amikor emblematikus könyv bezúzásról, égetésről, “darálásról” van szó.

Nem jönnék most a Heine-i hasonlattal, a történelmi példákkal – megtették ezt már sokan az elmúlt hetekben.

A saját emlékeim közül azért megosztanék egyet, csak hogy a fiatalabb olvasók számára is világos legyen: amikor múlt időben beszélünk az ideológiai alapú könyv megsemmisítésekről, nem a búr háborúig kell visszamenni az időben…

Gyerekkoromban (80-as évek) az evangélikus espereshez jártunk németórára – akkoriban az általános iskolákban csak oroszt lehetett és kellett tanulni – ott hallottam először arról, hogy jobban is meg lehet rongálni egy könyvet annál, mint amit a saját hanyagságom okán néha elkövetek: az Erdélybe adományként küldött Bibliákat a románok elkobozták, bezúzatták és WC-papírként hasznosították újra. Konkrétan kivehetők voltak az ige-foszlányok a tekercseken.

A későbbiekben akkor találkoztam a jelenséggel, amikor a Híradóban tudósítottak egy-egy fundamentalista máglyáról. Ezeken könnyű volt egy szomorkás sóhajjal továbblépni, hiszen távoli, szélsőséges vallás és/vagy ideológia által uralt országokban történt, ami nem érintette a napi valóságomat. Nem úgy, mint a mostani eset, ami sajnálatos módon a “mi hazánkban” esett meg.

Abba most nem mennék bele, hogy könyvtárosként és szülőként szerzett tapasztalataim alapján milyen nagyfokú képmutatásnak tartom az aggodalmat a mesekönyv-piacon megjelenő tartalmak miatt.

Azt se részletezném, hogy mennyire kiábrándítónak tartom, hogy 2020-ban, Európa szívében még mindig ott tartunk, hogy keresztényi értékekre hivatkozunk és közben nem értjük, hogy a #loveislove és a #godislove közé & is tehető.

…hogy a panem et circenses még mindig aktuális, hiába szeretjük azt gondolni magunkról, hogy a Nobel-díjasok nemzete vagyunk.

Nézem a mostanra mémmé vált politikusasszony reality show-k celebjeire emlékeztető erőlködését, hogy mit meg nem tesz, hogy a három percnyi hírnévből olyan tőkét kovácsoljon magának, amiből még fél évig nyilatkozgathat majd a futottak még kategóriás magazinokban… – és aki most vélhetően a magyar anyák Jean D’Arc-jának érzi magát – és közben olyasmik járnak a fejemben, hogy vajon mikor jut el az oktatás arra a szintre, hogy a kovalens kötés helyett önismeretet tanuljanak a diákjaink? Hogy az érettségizett (pláne diplomás) felnőtteknek ne okozzon gondot annak a helyén kezelése, hogy léteznek az sajátjától eltérő ízléssel, hittel, kultúrával, gondolkodással élő emberek, valamint az “élni és élni hagyni” alkalmazása a gyakorlatban.

Nem áll szándékomban a Mi Hazánk Dolores Umbridge-ét megkonyhapszichologizálni, csupán annyit jegyeznék meg: nehéz elképzelni, hogy valaki, aki megéli a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást és támogatják a kiteljesedését a vágyott területeken, késztetést érezzen bármilyen kirekesztő megnyilvánulásra.